Vezér nélküli forradalom volt

– Ha meg kívánjuk fejteni az 1956-os forradalom okait, akkor vissza kell nyúlnunk 1945-ig. Azt mindenki belátta, hogy a háború elvesztése után megszálló csapatok jönnek, de úgy gondolták, hogy csak a 47- es békekötésig maradnak. Tudjuk, ez nem következett be, a jelentős szovjet haderő hazánkat tartósan uralma alá rendelte. Pedig a háború után az emberekben élt a remény, hogy megnyílnak az utak a társadalom modernizálása felé, ami elsősorban az értelmiségi körökben merült fel. A parasztságot felemás módon ugyan földhöz juttatták, ám nem volt tőkéjük, vetőmagjuk, eszközeik. Ráadásul elkezdték őket behajtani a kolhoz típusú téeszekbe. A munkásosztályt egyre jobban kizsákmányolták, különböző versengésekbe hajszolták őket, a legkegyetlenebb rabszolgasorba taszították többségüket. Éhbérért robotoltak. Az értelmiségnek meg kell tapasztalnia, hogy nincs szükség a gondolkodásukra, csak a hatalmat kell kiszolgálniuk. Akadtak, akik vállalták ezt, viszont többen börtönbe kerültek, mint például Rajk László „cinkostársai”. Tehát a forradalom előtti időszak az egész társadalomnak óriási csalódás volt, amiből kiutat kerestek az emberek.

– A politikai rendőrség ott volt az emberek sarkában...

– Igen, gyakorlatilag több mint egymillió embert figyeltek meg. Ha ezt beszorozzuk öttel, egy család létszámával, akkor a társadalom többségét ellenségnek tekintették. Azokban az időkben meg kellett tapasztalniuk az embereknek a szabadságjogok legsúlyosabb elfojtását: üldözték a vallást és a nemzeti érzést, amit háttérbe kívántak szorítani. Ma bizonyára csodálkoznak a fiatalok, hogy a forradalomról szóló filmekben léptem-nyomon a Himnuszt és a Szózatot éneklik. Azért, mert tizenhárom éven át tilos volt a Himnuszt énekelni, kivéve a nemzetközi focimeccsek előtt. Mindezek a körülmények, a közhangulat, robbanáshoz vezetett. Sokan 1956. október 23-án azért mentek Budapesten a Bem-szoborhoz, hogy így fejezzék ki együttérzésüket a forrongó lengyel társadalommal. Ekkor sok olyan elmélet született, amely arról szólt, hogy a forradalmat a magyar, illetve a szovjet titkosszolgálatok provokálták ki. Ez nem volt valós feltételezés, bár lépések történtek. Egy kiprovokált forradalommal nem lehet 3–4 nap alatt lecserélni az egész országban a kommunista vezetést, majd kialakítani az alulról építkező önkormányzati rendszert. Ezért mondjuk azt Németh László szavaival, hogy ez egy vezér nélküli forradalom volt, hiszen nem volt Kossuth, Bocskai, Rákóczi, de voltak szerte az országban a veszprémi Brusznyai Árpádhoz hasonlók, akikben a nép megtalálta a hiteles embereket, akiket demokratikus úton megválasztottak.

– A kommunista vezetés kezdetektől erőszakos módon kívánta leverni a forradalmat, sortüzekre adtak ki parancsot országszerte. Az Antall-kormány 1993-ban létrehozta az ön vezetésével a Történelmi Tényfeltáró Bizottságot, hogy kiderüljön, kik álltak a véres események hátterében.

– Az MDP Központi Bizottságának Katonai Bizottsága október 24-én adta ki a központi tűzparancsot – mint ezt Fehér Lajostól tudjuk – ettől kezdve minden alakulat éles lőszert használhatott. Kiderítettük, hogy a sortüzeknél, amikor civil, fegyvertelen tömegre tüzeltek, voltak szabályok: először csak a levegőbe, majd a földre lehetett lőni, végső esetben térd alá. Ezt a rendőrség, a honvédségi alakulatok tagjai betartották, viszont az állambiztonság és a hozzájuk tartozó határőrség emberei nem, ők kegyetlenül mészároltak. Céljuk, hogy leblokkolják a forradalmat, megszüntessék a kettős hatalmat, azaz csak a Kádár-rendszer maradjon fent, szemben a munkástanácsokkal, amelyek tüntetésekkel, sztrájkokkal próbálták elérni a szovjet csapatok kivonását, Nagy Imre visszakerülését a kormány élére. De épp úgy törekedtek a szabad választások elérésére, a demokratikus szabadságjogok visszaállítására. Kutatásaink során kiderítettük, hogy például a fővárosban, a Nyugati pályaudvarnál, az úgynevezett vöröszászlós tüntetés és az ott történt fegyverhasználat megszervezése a most perbe fogott Biszku Bélához és Gáspár Sándorhoz, az MSZMP Ideiglenes Intézőbizottsága tagjaihoz köthetők. Bizonyított, hogy Salgótarjánban kitervelt provokáció történt: a letartóztatott munkásvezetők kiszabadítására érkező tömegbe lőttek, amit úgy próbáltak beállítani, hogy a felkelők nyitottak először tüzet. A véres történéseket a belügymisztériumból kiküldött, tisztességes emberekből álló bizottság vizsgálta meg, akik megállapították: a karhatalom menekülő emberekre lőtt!

– Ezekben a napokban Veszprémre mi volt jellemező?

– A Lovassy gimnázium tekintélyes tanára, Brusznyai Árpád, a forradalmi bizottság elnöke arra törekedett, hogy ne legyen erőszak, ezért sem engedte kiosztani a fegyvereket. Erre csak akkor került sor, amikor a Honvédelemi Minisztériumból megérkezett a parancs, hogy a nemzetőrséget fel kell fegyverezni. Azokkal a puskákkal soha nem lőtt senki, a bevonuló szovjetek valamennyit a ládákban találtak meg. Brusznyai mindent elkövetett a békés és törvényes állapotok fenntartásáért. Mindenkit arra intett, hogy majd a független bíróság vonja felelősségre a bűnösöket – tragédiája mindenki előtt ismert. Egyébként ez volt a jellemző a legtöbb forradalmárra másutt is. Sokszor találkoztunk az iratok között olyan esettel, amikor egy-egy parasztot sanyargató, padlást lesöprő embert el akartak kapni, hogy megtorolják sérelmeiket, de ekkor közbeléptek a nemzetőr parancsnokok. 

– A Horn-kormány megszüntette az önök bizottságát 1994-ben. Ezt akkor mivel indokolták?

– Semmivel. Született egy kormányhatározat, hogy nincs szükség a kutatásainkra, de mi ettől függetlenül, ha úgy tetszik, társadalmi munkában folytattuk a múlt feltárását. M. Kiss Sándor történész barátommal ezekből az anyagokból írtuk meg a Kinek a forradalma?, a Mától kezdve lövünk című könyvet, több tankönyvet publikáltunk, s közreadtunk egy forrásgyűjteményt A rejtett dokumentumok néven. Én, egyebek között, feldolgoztam a Brusznyai-pert külön kötetben. 

– Milyen felelősségre vonások történtek a sortüzek kapcsán?

– Az 1994–95-ben kezdődött perek jó része néhány éven belül befejeződött. Abban az időben úgy hetven körüli nyomozás indult, tizenvalahányan kerültek bíróság elé, mert a nyomozás anyagát az ügyészség a többi esetben nem tartotta elégségesnek a vádemeléshez. A nemzetközi jog alapján a parancsnokokat vonták felelősségre kommunista indíttatású háborús és emberiség elleni bűntett miatt. Első esetben történt meg, hogy ezeknek az embereknek a cselekedeteit ugyanúgy ítélték meg, mint a náci bűnösökét. Napjainkban jutottunk el odáig, hogy a legfelső szinten lévő parancskiadókat is felelősségre vonja a vádhatóság. Pontosabban csak egy személyt, a 91 éves Biszku Bélát, akit több emberen elkövetett emberöléssel megvalósított háborús bűntettel gyanúsítanak. Az akkori pártvezetők közül már csak ő él.

– A jelenlegi hatalom megtehette volna, hogy az előző kormányzása időszakában, 1998–2002 között elszámoltatja a kommunista vezért, mégsem tette, pedig már a 90- es években köztudott volt az ő szerepe a megtorlásban. Vajon miért nem történt meg eddig a számon kérése?

– Ezt én nem tudom, erről nem is kívánok nyilatkozni. A jog azóta sem változott, a tények sem. Ezt a kérdést a vádhatóságnak kellene feltennie. Én csak a történelmi felelősségről tudok nyilatkozni, ami élőknél és holtaknál egyformán létezik.

Az Országos Bírósági Hivatal elnöke, dr. Handó Tünde nemrég kérte fel Kahler Frigyest egy olyan bizottság vezetésére, amely az 1945. és 1989. közötti időszak bírósági tevékenységét vizsgálja meg. Az országosan is ismert jogtörténész lapunknak elmondta, sűrű szövésű, átfogó képet kívánnak készíteni az ítélkezések gyakorlatáról, a harmadik hatalmi ág munkájáról. A vizsgálat nem a vérbírák ítéleteire lesz kihegyezve, hangsúlyozta, sőt, arról sincs szó, hogy netán új eljárások kezdődnének, ugyanis valamennyi per jogilag rendezett. Hogy egy jogállam jól működjön, értékelni kell a korábbi történéseket, hogy ne essünk ugyanabba a hibába. Ha valaki nem ismeri a történelmét, s nem vonja le a szükséges tanulságokat, emelte ki a jogász, drágán megfizethet érte a jövőben.