Maléter Pál özvegye aggódva és boldogan élte meg a forradalmat

- Gyakran szokott a férjéről beszélni, előadást tartani?

- Nemcsak a férjemről, de 1956-ról is. Főként az isko-lák meghívásait szoktam el-fogadni, mert a fiatalok tudnak a legkevesebbet 1956-ról. Örömmel megyek, miközben nagyon felzaklató a beszéd, hiszen közben újra végigélem azokat a napokat.

- Ennyi idő után is felzaklatja?

- Igen. Szeretném a fiatalokkal megértetni, legyenek büszkék arra, hogy ennek a népnek a fiai, ebben az országban élnek, amely hatvan évvel ezelőtt meg merte ten-ni, hogy a világ akkori leg-nagyobb katonai hatalmával szembeszállt.

- Voltak előzményei az októberi forradalomnak?

- 1956 tavaszától kezdve már kicsit forrongó volt Budapest. Az Irodalmi Újság a forradalom szellemi előkészítője volt; olyan cikkek, versek jelentek meg, melyek már mutatták a változást. A Ludas Matyi szatirikus hetilapban nagyobb áthallásuk volt a vicceknek.

- Mennyire volt előkészített október 23-a?

- Szüleim Pécsett éltek, 20-21-én apám telefonált, azt mondta, forrongás van az egyetemen. Hallottam, hogy az uram azt mondja: Pista, csak arra vigyázz, ne keveredj bele . Október 23-án ebéd után mentünk vissza az intézetbe - a Keleti Károly utcában dolgoztam, az Országos Növényfajta Kísérleti Intézetben -, és láttam, hogy fiatalemberek jönnek velünk szembe kokárdával. Milyen nemzeti ünnep van? - kérdeztem. Ez példa arra, mennyire volt előkészített a forradalom, mennyire tudta Maléter Pál és Pálné, hogy mi készül. A kollégák mondták, hogy a Bem téren tüntetés lesz.

- Milyen érzésekkel, hogyan élte át azt a napot?

- Aggódva és boldogan. Ez a két érzés hullámzott bennem. Amikor hallottam, hogy az uramat vezérőrnaggyá léptették elő, bennem riadalom volt. Soha nem felejtem el, hogy megkérdeztem tőle: Mi leszel még? Egy kis mosollyal a hangjában azt mondta: ha egy kis szerencséd van, akkor a műszaki kisegítő alakulatok parancsnoka. Nem volt ilyen szerencsém.

- Aggódott érte, féltette őt?

- Mindig, mindenütt elmondom gyerekeknek, felnőtteknek, hogy én nem voltam forradalmár. Én egy aggódó feleség voltam. Persze, lementem a Kilián laktanyához, mely az 1956-os forradalom egyik legerősebb ellenálló központja volt, többségében munkaszolgálatos katonák, az uram parancsnoksága alatt álló katonai műszaki kisegítő alakulatok katonái állomásoztak ott. 1200 katona volt a laktanyában, s az uram lehetővé tette: aki haza akar menni, annak ő engedélyezi. Kevesen mentek el. A Kilián laktanyabeli katonák, a kisegítő alakulatok ki-kitörtek, és fegyvert szereztek, harcoltak.

- Lehetett rögtön érezni, hogy ez egy sorsfordító nap?

- Nem, semmit nem lehetett tudni. Annál döbbenetesebb volt, amikor leértünk az utcára, és láttuk, ahogy árad, özönlik a tömeg. Elképesztő volt. Mentünk a Bem térre, tele volt a Margit híd, a Kossuth híd (akkor még állt), az alsó, a felső rakpart, a tér, a Fő utca, amerre a szem ellátott. Jöttek az egyetemisták, iskolások tanítóikkal, kis papír nemzetiszínű zászlóval a kezükben. Nekem még mindig megvan egy kis Kossuth-címer, amit akkor ott osztogattak. Gyönyörű volt. Megjelent az egyetemisták 16 pontos követelése, ezt osztogatták. Olyan mondatokat olvastunk, amik addig elképzelhetetlenek voltak: a szovjet csapatok kivonulását Magyarországról, Nagy Imrét a kormányba, többpártrendszert, szabad választásokat, a gazdasági megállapodások felülvizsgálatát, a hadseregnek magyar egyenruhát. Állítólag Veres Péter felolvasta az írók kiáltványát, de nem volt hangosítva, nem álltam olyan közel a szoborhoz, hogy hallhattam volna a beszédet. Énekeltük a Himnuszt és a Szózatot, ami talán nem volt megtiltva, de akkoriban nem nagyon lehetett hallani. Az ember szája a füléig ért a boldogságtól, és közben potyogtak a könnyei.

Fotó: Penovác Károly

- Külön, a férje nélkül ment a Bem térre?

- Gondolkoztam rajta, vajon az uram mit szól majd, ha elmondom neki, hogy ott voltam a Bem téren. Este az ablaknál állva lestem, jön-e Pali, és közben hallgattam a Gerő-beszédet, amitől egyre idegesebb lettem. Nemsokára hazaérkezett Pali, és elmondta, hogy a HM-be akart bemenni tájékozódni, de hatalmas tömeg hömpölygött az utcán, és olyan volt a hangulat, hogy attól tartott, fölborítják az autót. A Margit híd pesti hídfőjénél jobbnak látta, ha hazajön. Akkor elmondtam, mit láttam a Bem téren, hogyan éltem át, és hogy a Gerő-beszéd milyen borzalmas volt. Aznap éjszaka aludni nem nagyon tudtunk, mert egész éjjel szólt a telefon a parancsnokságról és a Kilián laktanyából, hogy mit csináljanak. Arra emlékszem, hogy az uram ilyen parancsokat adott: ha van bent teherautó, álljanak rá a kapura belül, hogy ne tudják betörni.

- Mi történt másnap?

- Másnap reggel együtt indultunk. Bár a rádió bemondta, hogy csak kilenckor menjünk utcára, de mi hét, fél nyolc körül indultunk. Budán, a meredek Orbánhegyi úton laktunk. Nagy köd volt, és a ködből kibontakozott sok szovjet tank és páncélautó képe. Orosz katonák nyüzsögtek körülöttünk, sebesültek kötözték egymást. Amikor minket megláttak, három-négy géppisztoly ránk szegeződött. A fejemet sem mertem megmozdítani, ijesztő volt. Most le fognak lőni? - kérdeztem. Nem tudok oroszul, de úgy tűnt, hogy valamelyik azt mondta, ez egy ezredes. Akkor kicsit lejjebb engedték a fegyvereket, és azt kérték az uramtól, mutassa meg az utat, hogyan lehet a városból a legrövidebb úton kimenni. A férjem azt válaszolta, rendben van, de először a feleségemet hazakísérem. Az uram felment a parancsnokságára, engem megkért, hogy maradjak otthon, mert ő akkor nyugodtabb, ha tudja, hogy én biztonságban vagyok. A tizenkét nap alatt kétszer járt otthon, aludni egy éjszaka sem, csak átöltözni, mosdani jött haza. Én kétszer voltam lent, a Kilián laktanyában. Nagyon szerettem volna ott maradni, de nőnek egy laktanyában nincs helye, főleg ilyen időkben, az uram nem engedte meg.

- Hogyan emlékszik vissza férje halálos ítéletének kihirdetésére?

- Úgy gondolom, ő volt az első fogoly az '56-os forradalom után, a megtorlások idején. November 3-án újkori történelmünk legbecstelenebb dolga történt Tökölön: elfogták a magyar tárgyalódelegáció vezetőjét, az akkori honvédelmi minisztert, aki szinte fehér zászlóval ment. Fél év után engedtek először beszélőre, áprilisban, majd a következő hónapban, a házassági évfordulónkon. Két beszélő- engedély volt a majdnem két év börtönidő alatt. A szörnyű ítéletben az volt borzasztó, hogy semmit nem tudtunk, senki a hozzátartozók közül, a kijelölt ügyvéd úgy tett, mintha ő se tudna. Sokszor gon-dolok arra, hogy ma minden hír kiszivárog, akkor ez olyan hermetikusan el volt zárva, hogy semmi hír nem jött. 1958. június 16-án hajtották végre az ítéletet, és 17-én reggel a családom hozta a hírt. Borzalmas volt. Az újságban, az utolsó mondat az volt: az ítéletet végrehajtották . Jött a döbbenet, hogy akkor már nincs hova, nincs kihez menni, nincs kit kérni, mert végrehajtották az ítéletet. Ezt az érzést nem kívánom senkinek. Még most, ennyi év után is borzasztó visszaidézni.