Hatezredszer is kinyílt!

Szöllősi János igazán szerény, ezt az óriási számot is csak aktív és nyugállományú kollégáival, valamint a Veszprémi Ejtőernyős Egyesülettel ünnepelte. Ahogy az ugrás után lapunknak elmondta, Szentkirályszabadján szerette volna megszervezni ezt az alkalmat, de ott jelenleg nem voltak megfelelőek a körülmények.

- Szentkirályszabadja a szívem csücske, ott voltam 1979-től egészen 2004. október 31-ig, amikor is felszámolták a beosztásomat, akkor jöttem el nyugdíjba. Mindeddig kötelező volt a honvédségen belüli ugrásokat tervszerűen vezetni, azután kaptunk térítést, amit minden év végén elszámoltak - mondta el kérdésünkre, miszerint ennyi ugrást hogyan lehet számon tartani. - Aztán 2004-től úgy gondoltam, hogy nem vezetem a civil ugrásaimat, de van egy lelkes feleségem, aki írta tovább a civil ugrókönyvemet, amiben a mai napig ő tartja számon az ugrásaimat.

Szöllősi János: – Először behajtogatjuk az ernyőt,bejelentkezünk a manifesztnél, kiválasztjuk a gépet,összeválogatjuk a csapatot,kiválasztjuk, mit ugrunk,felmegyünk négyezerre és hopp! Fotó: Balogh Ákos

Ezek után nem meglepő, hogy a 6000. ugrást is feleségével osztotta meg. Szöllősi János lapunknak azt is elmesélte, felesége hogy viszonyult munkájához:

- Az elején persze nagyobb volt benne az aggodalom, majd amikor hivatás lett az ugrás, kicsit átalakult a helyzet. Persze akkor is ott voltak a féltő gondolatok, de lassan megszokta, hogy minden nap, minden hétvégén hazajövök, biztonságos a rendszer, és nem kell értem annyit aggódni.

Természetesen az ejtőernyőzésről is szívesen beszélt Szöllősi János. Elmondta, ez egy szép technikai sport, bár kicsit költséges, akik civilként űzik, azok nagyon sokat áldoznak rá. Hozzáteszi, nem egy egyszerű hobbiról van szó. Először kell egy repülőorvosi vizsgálat, és ha ott minden rendben van, akkor jelentkezni kell egy egyesülethez, el kell végezni egy tanfolyamot, biztosítást kötni, majd be kell jelentkezni a Magyar Ejtőernyős Szövetségbe is. Ezek után, ha végre minden papír megvan, még el kell végezni egy két-három hetes képzést is, ami után önállóan lehet majd ugrani.

A 6000. ugrás után Szöllősi János(balra), mellette a felesége

Ekkora ugrásszámnál azért felmerült a kérdés: mennyire emlékszik még az első ugrásokra, illetve az azt követő kerek jubileumokra. Mint mondta, az elsőt nem lehet elfelejteni:

- A legelső az teljesen más, azt se tudja az ember, hogy mire vállalkozik. A legelső előtt én is nagyon izgultam, de az, hogy a lányok kiugráltak előttem, nagy erőt adott - meséli Szöllő nevetve. Hozzáteszi, természetesen az 50., a 100. és 500. ugrást is megünnepelte, hiszen akkor azok is nagy számnak tűntek, majd jött az első ezres, és utána már máshogy szemlélte a dolgokat.

- Szerintem a hétezredik nekem már nem lesz meg, szeretném egy kicsit lassítani az ugrásszámok növekedését, kezdenénk egy családias
üzemet.

Jelenleg Szöllő a Veszprémi Ejtőernyős Egyesület vezetője, így ő képzi az ugrani vágyó civileket is. Az egyesületük 2004-ben alakult, amelynek jelenleg közel negyven tagja van az ország minden részéből. Amint jön a jó idő, előre leszervezik az ugrási lehetőségeket, és mennek az ország különböző repülőtereire. Mint mondja, ennek a sportnak is több fajtája, ága van, mindegyik kicsit más, és pont ezért szép. Persze, a munkája folyamán már ő is többször találkozott érdekes, meglepő esetekkel és utasokkal .

- Volt egy hölgy, aki 50. születésnapját tandemugrással szerette volna megünnepelni. A levegőben viszont meggondolta magát, megijedt a magasságtól. Meglepő volt, de mondtam neki, én nem szállok vissza a géppel, ha már feljöttünk, ugorjunk. Szerencsére volt vele két kísérő, aki meg akarta nézni az ugrást, így közülük választottunk valakit, aki leugrott velem, viszont a földön az ünneplő tömeg nem őt várta - emlékszik vissza mosolyogva János.

Ennyi idő után Szöllő rutinja megkérdőjelezhetetlen. Mint mondja, egy ugrás menete mindig ugyanaz: - Először behajtogatjuk az ernyőt, bejelentkezünk a manifesztnél, kiválasztjuk a gépet, összeválogatjuk a csapatot, kiválasztjuk, mit ugrunk, felmegyünk négyezerre és hopp!

Igen, négyezer méter. Persze rutinos ejtőernyősként ez már semmiségnek tűnik. Mint János is elmondta, ennyi ugrásszámmal az ember pillanatok alatt átlátja, hogy mi van fölötte, ilyenkor már az esetleges problémák megoldása is automatikus. Mert természetesen ez a sport sem mindig problémamentes.

- Ekkora ugrásszámnál már nincs feszültség, az ember ilyenkor már nyugodt. Nem foglalkozik azzal, hogy valami baj lehet, tudja, hogy van még egy ernyője, az olyan, mint amikor a repülőgép két hajtóművel megy. Én már nem szoktam gondolkodni, fogom, eldobom és nyitom a másikat, azt meg tudom, hogy én hajtom, és akkor nyílik. Az utas észre sem veszi, hogy váltottunk.

Hozzáteszi, erre még nem sok példa volt, tandemugrásnál eddig egyszer fordult elő vele, de a seregben ez feladat volt. - A javított, bevizsgált ernyőket mi vizsgáltuk, volt egy csoport a seregen belül, akiknek a tagjai ezekkel az első ugrásokat végrehajtották.

Formációk a levegőben

Mindig is érdekelt, milyen érzés lehet az ejtőernyős ugrás, de be kell vallanom, valószínűleg úgy járnék, mint a szülinapos hölgy: visszarettennék. Emellett mindig fúrta az oldalam az is, hogyan tudnak különböző alakzatokat létrehozni az ejtőernyősök ugrás közben. Természetesen ezt is megkérdeztem Szöllősi Jánostól a beszélgetésünk közben. Elmondta, ha az ejtőernyősök nagyobb csapatban ugranak, mindig el van osztva, hogy kinek hol a helye. A súlyban könnyebbek általában tudnak parkolni – azaz kicsimpaszkodnak a gép szélére –, ők a külső emberek. A nehezebbek a belső emberek, ők egyszerre kiugranak, lesüllyednek, a külsők pedig megvárják, míg a belsők összekapaszkodnak. Mint mondja, elsősorban egymásért, az alakzatért ugranak, de közben számos kamera veszi őket, szinte minden sisakon van egy-egy.

Az ugrás után kiértékelik, ki mit szúrt el, hogy kellene legközelebb csinálni. Szöllősi János hozzátette, ebben a sportágban is rendeznek formációs versenyt, ahol az számít, hogy egy bizonyos alakzatot hányszor tudnak megcsinálni és hány másodperc alatt. Természetesen rengeteg gyakorlással jár ez a sport is, ahogy a reptéren hallottam az ejtőernyősöktől, egy egy hétvége alatt nyolc, de akár tíz ugrást is teljesítenek. Persze, ez anyagilag is megterhelő, ráadásul az állami támogatás is egyre kevesebb a sportágban. Mégsem éreztem azt az ejtőernyősök között eltöltött délutánon, hogy bármelyikőjük is bánná, hogy költenie kell választott sportjára. Bár az arcukról és a viselkedésükről egyértelműen leolvasható volt az is, ez nemcsak sport, nemcsak hivatás, ez bizony egy életen át kitartó szerelem.