Szükség van hitre és ünnepekre

Petrás Mária a moldvai Diószénben született, csángó földműves szülők gyermekeként. Nyolcan voltak testvérek. „Abban a világban, amelyben születtem, imádságos harangozással kezdődött a nap és avval is ért véget. A családok gazdagságát nyolc-tíz-tizenkét gyermek jelentette, az ötévestől a legöregebbekig mindenkinek nélkülözhetetlen szerepe volt. Hétköznap azért dolgozott az ember erővel és szorgalommal, mert előtte állt egy ünnep. Az ünnep előtt mindig nagy készülődések voltak. Az emberek kitisztították lelküket, életüket, házukat, istállóikat, ólaikat, kertjeiket, falujukat, megbocsátottak, megbékültek, misére mentek szép ünneplő ruhában és délután megjárták egymást.” Édesanyja szülőfalujában, Klézsén karácsony estjén nem volt szabad énekelni, de új esztendő reggelén búzát hintettek, az Úr új esztendőt adott nekünk, áldását vegyétek, mondták. „Estéjén kántálni mentünk. A kántálás így kezdődött: ah, hol vagy magyarok tündöklő csillaga hol vagy István király? Búzaéneket, jókívánságokat mondtunk. Az aprószentek ünnepén vesszőcskével jártuk a falut, azokra színes cérnákat, gyapjúszálakat kötöttünk. Bekéredzkedtünk a házakba, lassacskán megvesszőztük a háziak hátsóját, a perecet megköszöntük. Ez az időszak a báloké volt, az emberek kicsit felengedtek, farsangoltak. Húshagyó kedden volt az utolsó bál, az utolsó húsevés, majd az asszonyok kikenték hamuval a fazekakat, ezután az öregek már csak csomborral, lestyánnal ízesített, gabonából erjesztett levest, tört kukoricás prószát, ilyesmiket ettek.”

Zsúfolásig telt a zirci ciszterci Látogatóközpont Petrás Mária estjén (Fotó: Ring Júlia)

A Nagyhét a tisztulásé volt. „A fákat méteres magasságig fehérre meszeltük, csinosítottuk az utcát, az udvart, a házat. Illett kibékülni minden területen, hogy tiszta lélekkel várjuk a Húsvétot. Kicsi guba – nézeteltérés – mindig adódott, hiszen édesanyámék testvéreinél is kilenc, tizenegy, tizenkettő gyermek volt. Olyan világ volt, hogy hittünk abban, ha megidézünk valamit, az ott van, és ha elhessegetjük a rosszat, az elszáll. Ma tisztának maradni nehezebb, olyan sok a felesleg. El kellene gondolkodnunk, hol tartunk, hova tartunk? Régen tudták, mi a rendje a világnak, mert a Nap, a Hold, a csillagok, az időjárás és a mélységes hitük útba igazították őket. Akármit nem cselekedtek, akármit nem ejtettek ki a szájukon.” Mária gyermekként örömmel énekelt a templomban. Úgy érezte, szinte szétreped ilyenkor a templom, ő maga meg felszáll. „Énekeltünk gregoriánokat, latinul, persze nem helyesen, csak úgy hallomás után. Azt tudtuk, Istenhez szól az énekünk, sok erő volt abban, mi is éreztük és más is. Tudtuk virágozni a gregorián dallamokat. Aztán a Szent István és Mária énekek, „A Szent István dicsértessél, menny és földön tiszteltessél és Ékes virágszál, hozzád esdeklünk, szép Szűz Mária, könyörögj értünk. Mária a hívő asszonyok példaképe volt. Ha panaszra nyílt a szánk, édesanyánk ránk pirított, tűrni kell, hisz Mária is mennyit szenvedett. Névtelen szentek között nőttem fel, akik a sereg gyermekükkel körülvéve tudtak énekelve fonni, szőni, gyönyörűen hímezni, varázslatossá tenni azt a nehéz világot. Böjttel, imádsággal, Mária erejével elmesszítették a testi-lelki bajokat.

Petrás Mária 1990-ben települt át Magyarországra. Küldetéstudat vezérelte. A beolvasztás poklából kívánta átmenteni a csángómagyarok élet-kultúráját, annak értékeit akarta megmutatni, és betakarítani a magyar nemzet jelképes kincstárába. Hisz‹ ahogy Kovács István írja: előbb a földet aztán az otthont, előbb az iskolát aztán a nyelvet, előbb a fejfát aztán a hitet, előbb a jövőt aztán a múltat Szabófalván, a moldvai magyar csángók legnagyobb településén az idősek még azt a nyelvet beszélik, mely egyidős a tihanyi alapítólevéllel, bár az idők múltával úgy zsugorodnak a magyarságra utaló jelek és emlékek, mint ahogyan a fák ágai vékonyodnak a törzshöz képest. „Sokan nem beszélnek róla, de az ottani világnak, nagyon fáj ez. Szétszóródunk a világban, a fiatalok elmennek, sokan, messze a szülőföldtől, nem Magyarországra, mert aki ide jön, az nincs elveszve a magyarságát tekintve. A másik, folyik a gyökértelenítés, az elrománosítás, senki nem tud rendet csinálni, régen még volt a hit, amíg arra az útra vissza nem térünk, ez érvényes az egész világra, nagyon nagy bajban leszünk.”

„A hit? Én nem tudok ennél fontosabbat az életünkben. Meghatároz mindent, a viselkedésemet, a hozzáállásomat a dolgokhoz. Úgy látom, ha hiszek Istenben, akkor magamban is hiszek, hogy képes leszek nagyon sok mindenre. Az ünnep? Sokszor elgondolkodtam azon, a vasárnapot is nekünk, embereknek találta ki Isten, neki nem volt szüksége rá, nekünk, embereknek van szükségünk, hogy dicsérjük, mert csak általa tudunk felemelkedni. Sokan nem állnak meg vasárnap sem a nagy rohanásban, pedig nagy szükségünk van az ünnepekre. Rengeteg tárgy, fölösleg áraszt el bennünket. Hogy meg tudjunk ezektől szabadulni, keresnünk kell az Istent, és azokat a dimenziókat, amikbe belekapaszkodhatunk, hogy valahogy kijussunk ebből a katyvaszból. Vagy legalább kitegyük a fejünket egy kicsit, hogy lássuk, merre, merre ”