Korridor a nemzethalálért

Egy olasz diplomata azt nyilatkozta a döntés után: Magyarország olyanná lett, mint a háborús rokkant: sem keze, sem lába, de bírnia kell a vesszőfutást. Trianon azonban arra is rávilágított, hogy tartósan nem nyomhatók el a nemzetiségek. Vagy ha igen, nem büntetlenül.

A borongós reggel után napfényben fürdött a francia kisváros, Versailles. Szmokingos urak gyülekeztek a Nagy Trianon palota oszlopcsarnoka lépcsőjén, majd a menet befelé indult. Vigasztalan nap, amin az enyhített, hogy a legrosszabbat elkerülték. A magyar delegáció síri csendben várakozott, a két aláíró miniszter, Benárd Ágoston és Drasche-Lázár Alfréd arcára komor csíkokat húzott a közelgő szertartás. A többieket sem vetette szét a jókedv.

Az örökös poéngyáros Praznovszky Iván és az elegáns gróf Csáky István próbált összébb húzódni. A delegációval tartott Wettstein János követségi tanácsos és Bobrik Árpád titkár. Ottlik György és Barabás Albert a budapesti sajtót képviselte. Töprengő arckifejezésük elárulta, hogy súlyos tartalmú sorokat kell majd leírniuk. Azt azonban már tudták, hogy a szláv korridor-terveket levették a napirendről. Ez lett volna az utolsó, nemzethalállal felérő kegyelemdöfés. A palota jobb oldali szárnyának nagytermébe kalauzolták a magyarokat, a Cotelle- terembe. Itt már korábban kényelmesen elhelyezkedtek a nagyhatalmak emberei. Ők sem mosolyogtak, bár könnyű csevej azért hallatszott. Elvégre nem az ő országuk van most vágóhídon.

Koszorúzás a balatonalmádi Trianon-emlékműnél rendezett megemlékezésen (Fotó Orosz Péter)

Az inasok munka nélkül maradtak, senki sem kért frissítőt. Egyértelművé vált, hogy mindenki szeretne gyorsan túllenni az eseményen . A patkó alakú asztalnál Millerand, Franciaország miniszterelnöke ült. Kínosan érezte magát, mert jól tudta: a magyarok nem érdemlik meg a rájuk váró csapást. Ráadásul a másik nagy vesztes, az osztrák, már be is nyújtotta területi igényét Nyugat-Dunántúlra. Millerand azt is tudta, hogy ez a béke nem lesz igazán tartós. Az olasz követ előtte jelezte neki: bár lenne okuk rá, mégsem értenek egyet a magyarokkal való kíméletlen leszámolással.

Millerand- t nyomasztotta az új nagyhatalomként feltűnő USA elnökének, Wilsonnak az üzenete is. Ő nagyobb méltányosságot sürgetett. De hát mit is tehetnék, futott át a miniszterelnökön, elvégre nem én jelöltem ki az új határokat. Ezt is gondolhatta, azt már tudva: a balkáni és az északi szlávok, a lengyelek kivételével rúgni akarnak még egy nagyot a döglött oroszlánon. A francia politikus balján másodvonalas brit delegáció foglalt helyet, a nagyágyú Lloyd George nem jött el... A hopmester bejelentette: megérkezett a magyar kormánydelegáció. Ekkor néma csend lett úrrá a Nagy-Trianon palotán. A magyarokat székeikhez kísérték. A küldöttek csak ezután ültek vissza a helyükre. Apró köhintések hallatszottak az ötvenkét méter hosszú és hét méter széles teremben.

Millerand emelkedett szólásra. Mondandóját azon felszólításra korlátozta, miszerint a magyarok írják alá a békeszerződést. De hát mi mást tehettek volna? A titkosszolgálatok már korábban jelentették, hogy Drasche-Lázárt kormánya úgy szedte elő egy régi fiókból. Nem akadt olyan potentát, aki Versaillesba utazott volna... Délután fél öt, a két miniszter feláll és aláír. Magyarország területi felosztása ezzel véglegessé és jogszerűvé válik. Mindössze 15 percig tartott...

Vajon mi járhatott a magyarok fejében? Az, hogy az évszázadokon át gyakorolt, asszimilációra épülő nemzetiségi politikájuk íme, látványosan becsődölt? Vagy az, ha győzünk, mert hiszen győztünk az olasz fronton, akkor minden másképp alakul? Akkor ide tartozik a Balkán, meg részben Olaszország, le Rómáig? És javulnak az északi pozíciók is. Vagy arra, hogy az óvatos Tisza Istvánnak volt igaza? Hogy az elvakult, monarchikus politika vezette oda a nemzetet, ahova? Amely azt írta eszmei táblájára Szarajevó után: Éljen a háború! A szomorú csapat némán nézte végig más delegációk szignálását.

Végül Millerand szólt, pátosszal a hangjában üdvözölte az új európai békét. Már ekkor csak az volt a kérdés: mikor tör ki a háború. A trianoni békeszerződés ceremóniája negyed óráig tartott csupán. A magyarok sietve távoztak. A díszőrség tisztelgett a piros-fehér-zöld alakulat előtt, a délszláv-román-cseh politikusok csaknem összeölelkeztek. A Napkirály palotája sem vett tudomást a tragédiáról. Nyári meleg lett, a szökőkutak beindultak, csalóka szivárványok járták táncukat. A helyi lapok többsége átsiklott a történtek felett, kivéve az Illustration-t: ez lehozta a békekötést, és még térképet is közölt. Pikírt megjegyzése aztán szállóigévé vált: Így lett vége 10 millió magyar uralmának 20 millió nem magyar felett.

A békeszerződés eredményeképpen hazánk elveszítette területének több mint kétharmadát, az ország lakóinak száma 18,2 millióról 7,6 millióra esett vissza. Mintegy 3,3 millió magyar rekedt kívül az új magyar állam határain, azaz magyarok kerültek szülőföldjükön kisebbségbe. A trianoni részletek sokáig homályban maradtak. Közte a korridorterv, amely ha megvalósul, államiságunk megszűnését vonta volna maga után. Félő volt, hogy a tárgyalók elfogadják a délszláv és cseh elképzeléseket a korridorról. Három variációt állított fel a szláv tengely: az első Sopron és Szentgotthárd kiindulással a Győr-Balaton-Nagykanizsa vonalnál húzta volna meg az új államhatárt.

A korridor lényege: a köztes területeken, esetünkben a fél Dunántúlon, a szláv államok osztoztak volna. Így teljesen elszigetelve hazánkat a Nyugattól. A csehszlovákok terve a korridort már Siófokig tolta ki. A harmadik, amelyet bevittek a békekonferenciára, tartotta a Győr-Nagykanizsa vonalat, de tíz-húsz kilométert engedett nyugati irányba. A terv az olaszok, és az amerikaiak ellenállásán bukott meg. Trianon után Ausztria területi követelésekkel állt elő. Lényegében a szláv korridortervet melegítették fel, igényt tartva négy magyar megye területére.

A velencei konferencia azonban ezen rést ütött, az olaszok ekkor már keményen kiálltak a magyarok, a Bethlen-kormány mellett. Így is megszerezték Vasvármegye nagyobb részét, amelyből létrehozták Burgenland tartományt. Nem szerezték viszont meg sem Sopront, sem Körmendet és Szentgotthárdot a környékbeli, hűség- falvakkal együtt. Mindez 1922-ben játszódik, rámutatva a trianoni béke mélyen igazságtalan, bosszúálló voltára.