Csak jól akarta érezni magát, félezer kilométert futott

Sümegi Elemér nemrég a hatnapos világbajnokságon járt, ahol ötszáz kilométer fölé jutott. Újra bebizonyosodott, hogy ő a legjobb futó a hegedűkészítők között és az ultrafutók világában biztosan nem ért senki sem úgy a hegedűkhöz, mint ő. Nem biztos, hogy ez kizárólag egykori testnevelőjének köszönhető, de a derék pedagógusnak nagy szerepe volt a történet ilyetén alakulásában. 
– Általános iskolásként sok versenyen elindultam, és hosszabb távokon szinte verhetetlen voltam. Testnevelő tanárom nagyon jó pedagógus volt, úgy futtatott, hogy élveztem a futást, és nem büntetésként éltem meg. A futás élmény volt és élmény maradt, nem vették el a kedvemet azzal, hogy muszáj teljesíteni. Ez felnőttkoromban is visszaköszönt. Az idősebbik fiam hétéves volt, amikor arra kért, hogy induljak vele egy versenyen. Látta a diákként szerzett érmeimet, talán ez hatott rá. Aznap tértem vissza a futáshoz. Nagy meglepetésemre a versenyen egyszer csak felbukkant előttem a testnevelő tanárom, aki kicsit meghajolva, megőszülve állt az út mellett, és bekiabált: Hajrá, Elemér! Tanár úr, maga az? – kaptam fel a fejem. Rám nézett, és tapsolt, biztatott. Ez olyan erőt adott, ami ott, akkor felvitt az egekbe – idézte fel.

Ettől a ponttól kezdve a futás újra visszaköltözött a hétköznapjaiba, érezte, hogy fizikálisan és mentálisan is jót tesz neki. Sokáig csak magában futott, később aztán jöttek a különböző versenyek. Félmaraton, majd maraton, sokszor együtt a fiával, aki idővel megelőzte mesterét a megmérettetéseken. 
– Érdekes, a fiam rávett valamire, amit együtt csináltunk, aztán az idő múlásával „legyőzött” engem. Ez is hatalmas motivációt jelentett nekem a futásban. Az első hosszabb távom 60 kilométer volt, amelyet Lókút környékén futottam. Emlékszem, egy szombat délelőtt mentem fel a Papod-hegyre, a harmadik körnél már rám csodálkoztak a kirándulók. Kérdezték, maga miért csinálja ezt? Nem tudom, válaszoltam. 
Mosolygott, azért, mert egy laikussal nem könnyű beszélni erről. – Az emberek elintézik azzal a dolgot, hogy biztos valami elől vagy valami után fut. Aki nem fut, annak nehéz elmagyarázni, hogy ez miért jó. Nem is szükséges elmagyarázni. Én tudom, hogy nem vagyok bolond, nem vagyok bogaras – jegyzi meg. 
Akadnak követői is, sokan megkeresik, meséljen, hogy kezdte el a sportolást, adjon tanácsot. – Bejönnek a műhelybe, beszélgetünk kicsit, és nem sokkal később kapom az üzenetet a futásaikról. Nagyon jó érzés, ha valakit elindítasz, úgy, ahogyan a fiam elindított engem ezen az úton – folytatja. 

Öröm és fájdalom, egyszerre

Az út pedig az ultrafutás szövevényes, bonyolult, vagy éppenséggel egyszerű világába vezetett. – Az ultrafutás nekem olyan élményt ad, amit szavakkal nehéz elmondani. Öröm és fájdalom is, és ha ez a két érzés egyszerre tör rád, az valami fantasztikus. A hatnapos futást sokan nézik kívülről, edzők, orvosok, más szakemberek. Az egyikük azt mondta nekem, hogy ugyanabban a ritmusban kezdtem az első napot, amiben befejeztem a hatodikat. Tudtam, hogy így van, a belsőmből jön. Én a hangok világában élek, lassan 30 éve készítek, javítok, állítok be hegedűket. Különböző hangszereken játszom. A hangszerrel kifelé kommunikálsz, de közben meg kell tartanod a ritmust, az ütemet. Amikor elkezdek futni, ezt a lüktetést megtalálom magamban. Főleg akkor, ha nem tudom, mi a vége, mekkora az a táv, amelyet képes leszek teljesíteni. Nevezhetjük ezt belső metronómnak, ami már az út elején bekapcsol. Nem érdekel, hányan köröznek le, kik futnak előttem és mögöttem, mert ők versenyeznek, az az ő sztorijuk. Én azért jöttem, hogy ebben a lüktetésben hat napon keresztül benne legyek. Kérdezik, mi a cél? Az a cél, hogy pulzáljak a fák között és jól érezzem magam. Olyan löketet kapok, ami mindig továbbvisz. Soha nem szedtem be fájdalomcsillapító gyógyszert futás közben, koffeint sem, hogy ébren maradjak. Magnézium, C-vitamin és sótabletta – csak ennyit, ez nekem elég a lüktetéshez. 

Neki is szólt a Himnusz

Az egyik 48 órás magyar bajnokságon ötödik lett, nagyon meglepte, amikor szólították az eredményhirdetésen. Akkor neki is szólt a Himnusz, pedig nem is versenyezni jött, csak jól érezni magát. Érdekes helyzet ez, mert futás közben nem nagyon foglalkozik azzal, hány kilométernél tart, milyen gyorsan megy, a végeredményre mégis tud büszke lenni. 
Továbbra is Lókút és környéke a kedvenc futóterepe, amelyen sokszor a lovaival edz, velük fut. Ami gyerekkora óta nem változott, hogy a természetben érzi magát a legjobban ilyenkor: erdőn, mezőn, szabadon, magányosan. 
A futás ugyanakkor nem mindig magányos, a már említett hatnapos vb-n, Balatonfüreden több mint húsz nemzet sportolói vettek részt. – Érdekes együtt lenni ennyi nációval, filippínók, amerikai­ak, kanadaiak, japánok. Máshogy szocializálódott, más kultúrájú, más nyelvet beszélő emberek. Ugyanakkor láttuk egymás örömét és fájdalmát, ami hat nap után olyan érzés, mintha rokonok lennénk. 

Művészet, állattartás, helytörténeti kutatás – a futás nyelvére fordítva

Sümegi Elemér az elmúlt években, évtizedekben számos interjút adott a hegedűkészítéssel, az állattartással, család- és helytörténeti kutatással kapcsolatban. Válaszaiból kiragadtunk egy-egy kifejezést, és arra kértük, hogy ultrafutóként fűzze tovább őket, adjon nekik újabb gondolatot, másfajta tartalmat. 
Flow-élmény (a zenélésben): „Nekem a futásban a többi futóval való közös játék a flow-élmény. Emellett persze a hosszútávfutó magánya is adhat flow-élményt, egy olyan belső motiváció, ami nem engedi, hogy észrevedd az idő múlását, hiába vagy fáradt, az agyad újra és újra továbblendít.” 
Bizalmi kapcsolat (zenész és hangszerjavító/-készítő között): „Futás közben magamban bízom, egy erős mentális tudatállapot van segítségemre. Ez az önbizalom nem csak a pályán működik, hanem később hasznos a civil életben is.” 
Hovatartozás (családi örökség, identitás): „A sváb identitás nagyon fontos nekem, ahogy a futótársadalomhoz való tartozás is. A vb után mindenki hazautazott és távol vagyunk egymástól, de megmarad a kapcsolat, ami lehet, hogy csak egy összekacsintásból, egy hajnali órán való biztatásból ered.” 
Aranymetszés (természetben és művészetben előforduló arányosság): „A Jóisten a maga képére teremtette az embert, az ember a maga képére teremtette a hegedűt, vagyis a hegedű a Jóisten unokája. Az aranymetszés fellelhető emberben és hangszerben is. A futásban, annak csúcsaiban és holtpontjaiban – ahogy egy zeneműben – szintén bizonyosan ott van. Eddig még nem gondoltam rá, de egyszer kielemzem, és jelentkezem, ha megtaláltam.”