1 Way Ticket Run: kalandozás az ultrafutók világában

Megmondom őszintén, eszemben sem volt elindulni a 1 Way Ticket Run nevű versenyen, s most, hogy túl vagyok rajta, továbbra is az a véleményem, hogy nettó őrültség a dolog. Őrültség, mert a teljesítmény túl van a józan ész határán, nemcsak fizikailag, hanem mentálisan is távol áll a normálistól.

Bolondok ezek az ultrafutók, de szerethetőek, és nem mellesleg olyat tesznek, amiből mások (értsd: földi halandók) is sokat tanulhatnak.

Átlagos amatőr hobbifutóként nem pályáztam az olyan megmérettetéseken való részvételre, mint amilyen a 1 Way Ticket Run. Komolyabb versenyzők terepe ez, az ultrafutóké, akiknél a maratontáv után kezdődik egy viadal, vagy akkor, ha már többet töltenek a pályán, mint egy nap.

Végül hagytam magam rábeszélni az indulásra (köszönet Baranyai Máté főszervezőnek, valamint Rugovicsné Végh Szilviának, aki megadta a kezdő lökést), és egyáltalán nem bántam meg a dolgot, mert így testközelből ismerhettem meg ezt a világot. Beleszagolhattam abba a különleges hangulatba, amely egy ilyen kőkemény, többnapos viadalt jellemez.

A tihanyi 1 Way Ticket Run arról szól, hogy az indulók minden órában rajthoz állnak egy 7,12 kilométeres viadalon, azaz ezt a távot maximum egy óra alatt kell teljesíteniük. Ha sikerült, indul az újabb futam, és így tovább, végül az nyer, aki legtovább a pályán maradt.

Ugyan nem sok időt töltöttem versenyben, de ez is elég volt arra, hogy a külsős szemléletmódot némileg belsőssé tegyem, közelebb kerüljek az ultrások átlagember számára fura világához.

A mezőny tele volt igazi futó nagymenőkkel, világklasszisokkal, különleges figurákkal. Ami a megjelentést illeti, Takács Krisztián emelkedett ki a leginkább a többiek közül. A kiszőkített hajú, rózsaszín nadrágban és cipőben, félmeztelenül rajthoz álló fiatalember igazi hangulatfelelősként végigpoénkodta a versenyt, nem mellesleg bebizonyította, hogy kitűnő, kitartó, emellett nagyon is taktikus sportember, hiszen összesen 202 kilométert futott.

Ott volt a magas, tar, csupa izom Csécsei Zoltán, akit nem kell bemutatni ebben a világban. Hogy mást ne mondjunk, tavaly második lett a világ egyik legkeményebb ultrafutó-megmérettetésén, a görögországi Spartathlonon, idén alig 19 és fél óra alatt megkerülte a Balatont. Futva, természetesen...

Meg kell említeni Blaskó Mihályt, aki első és máig egyetlen magyarként teljesítette a Sparthatlon egy speciális formáját, egészen pontosan a dupláját, közel 500 kilométert beletaposva a futócipőibe. Ő most is úgy futott, mintha az idők végezetéig bírná egymás elé pakolni a lábait.

Jellegzetes figurája volt a mezőnynek az „ismeretlen” Geszti Péter, ő szintén félmeztelen indulóként, hatalmas fekete szakállal úgy festett, hogy a főszereplésével nyugodtan le lehetett volna forgatni a Gladiátor című film tihanyi változatát.

Rajtuk kívül is sok más érdekes karakter, kitűnő futó állt rajthoz Tihanyban. Több mint hetvenen voltunk, természetesen az indulók többségének nem lehetett a célja a végső siker megkaparintása, abban viszont hasonlóak voltak a résztvevők, hogy mindenki a saját határait feszegette, megpróbált többet menni annál, mint amit eddig kipróbált – sokaknak sikerült is.

A pálya nem volt könnyű – elsősorban a néhány helyen előforduló komolyabb sár miatt –, ellenben nagyon szép, hiszen a Belső-tó mellett kellett körözni, változatos körülmények között. A viszonylag rövid hét kilométeren erdőben, mezőn és a faluban, aszfalton is haladtunk, szamarak, lovak, turisták és játszó gyerekek is keresztezték utunkat. Szóval nem lehetett unatkozni, legalábbis az elején biztosan nem, azt el nem tudom képzelni, hogy a legjobbak láttak-e még érdekességet vagy szépséget a tájban a 20., 25. vagy a 30. kör után. Ami egyébként a valóságban a duplája volt, mert egy futam alatt kétszer kellett megkerülni a kis tavat.

De hát ezért ők a legjobbak, nemcsak az izmaikat, hanem az elméjüket is uralják. Ugyan magam még a mezőny végének a szintjétől is messze vagyok, de ott, a Belső-tó mellett, sötétben, esőben, olykor magányosan futva megéreztem valamit abból a befelé fordulásból, amelyet az ultrások „alkalmaznak”.

Úgy hiszem, csak valamiféle testből való kilépéssel lehet ilyen teljesítményeket elérni.

A futók ritmusos, lágy mozgásukkal lépésről lépésre kerülnek közelebb a természethez és távolodnak el a valóságtól, az épített világtól. Muszáj nekik, mert másképp nem lehet elviselni a fáradtságot és a fájdalmat. Teljesítményük összetett, rendben kell lenniük az izmoknak, a szervezetnek, az agynak és a taktikának egyaránt. Minden egyes elemet kőkemény munkával kell felépíteni, majd megtalálni közöttük a megfelelő összhangot.

Élsportolói szemszögből nézve az ultrafutók nem túl gyorsak, nem igazán erősek és nem is ügyesek, viszont minden (de tényleg minden) sportágat figyelembe véve a legkitartóbbak, legszívósabbak közé tartoznak a világon.

A verseny pénteken 18 órakor indult, a győztes Csécsei vasárnap hajnalig volt a pályán (33,5 kört, közel 242 kilométert teljesített), Geszti 32 és fél kört (231 kilométer), Blaskó 224 kilométert hagyott maga mögött...

A hölgyeknél Fűrész Edit szerezte meg az első helyet 148,010 kilométerrel, megelőzve Kelemen Anettet (140,790 kilométer) és Kovács Dórát (137,180 kilométer). És ne feledkezzünk meg a többiekről, hiszen – és ez itt most tényleg nem kötelező frázis – minden résztvevőnek jár a taps.

A különleges versenyen többször is elhangzott, hogy az indulók hősök, de szerintem ez nem igaz.

Nem erről van szó, a hős az, aki elhárít egy külső veszélyt, miközben kockázatot vállal, önfeláldoz, másért, másokért tesz valamit.

Az ultrafutók nem mást győznek le, másért, hanem önmagukat, magukért, viszont ezt igencsak tiszteletre és csodálatra méltó módon teszik.

Bevallom, sosem teszem el a befutóérmet a versenyek után, nem tartom különösebben értékesnek, nálam az érem az első három helyezettet illeti meg, én így gondolom. Most viszont kivételt teszek, a 1 Way Ticket Run medálját megőrzöm. Nem magam miatt, hanem azért, hogy emlékezzek arra az embertelen teljesítményre, amelyet az ott induló fiúk/lányok mutattak.

Ha lecsupaszítjuk ezeket a teljesítményeket, lehántunk róla minden réteget, a végén csak egyetlen apró, ám annál értékesebb dolog marad, a mag, az egész lényege: az akarat. Úgy hiszem, ha ennek csak egy kis részét is képes valaki megérteni és magában megőrizni, az a jövőben az élet bármely más területén erőt meríthet belőle.