Arccal vállalt történelem - Szenzációs kiállítás a Dubniczay-palotában (képgaléria)

Amikor a történelemórán az avarokról, hunokról, besenyőkről, honfoglaló magyarokról, Árpád-házi királyokról és magyar főemberekről tanultunk, önkéntelenül is megpróbáltuk elképzelni, hogyan festettek a nevek és évszámok mögé bújtatott figurák. Fennmaradt portrék híján csupán a könyvek és újságok illusztrációira, illetve a korban játszódó filmekre hagyatkozhattunk, a fantáziánkkal kiegészítve a látottakat. Az Attila örökösei – A hunoktól az Árpád-házig című tárlatnak köszönhetően viszont pontos képet kaphatunk minderről. Az időrendet követve felépített anyag a híres régészeti lelőhelyekről származó koponyák és a közvetlenül melléjük állított arcrekonstrukciók köré épül. Már önmagában az is szédítő, hogy a szakemberek a modern tudomány eszköztárát segítségül hívva mennyire élethűen idézik meg régen élt emberek arcvonásait.

Az érthetően megfogalmazott magyarázó szövegek tanúsága szerint azonban ennél sokkal többről van szó. Az archeogenetika és az antropológia tudományának jóvoltából ugyanis behatárolható például, hogy az illető melyik népcsoporthoz tartozott, a világ mely tájáról vetődött ide, nagyjából mennyi idős volt a halála idején, valamint sokszor az is, hogy milyen betegségben szenvedett. A kiállítás a nézőt is bevonja az izgalmas nyomozásba: a tudományos berkekben kunbábonyi avar kagánnak nevezett férfi bal szemüregében mi is felfedezhetjük a traumás sérülés nyomát, amely ugyan begyógyult, ám így is megvakította a sírmellékletekből megállapíthatóan előkelő, úgy 60-70 éves korában elhunyt férfit.

A Macsói Béla herceg arcmását és koponyáját tartalmazó üvegtárlónál még súlyosabb dráma bontakozik ki előttünk. IV. Béla király unokája, III. Rasztiszláv kijevi nagyfejedelem és Árpád-házi Anna hercegnő fia fiatalon, mindössze 22-23 évesen – modern szóhasználattal élve – politikai gyilkosság áldozata lett a Nyulak szigetén, vagyis a Margitszigeten. Sokáig a kutatók is úgy vélték, hogy a Margit-legendában ismertetett gaztett a valóságban nem lehetett olyan kegyetlen, mint ahogyan az a meglehetősen naturalisztikus középkori leírásban szerepel. Egészen addig, ameddig meg nem találták a nagyreményű fiatalember maradványait. A koponyájára nézve a laikusban sem marad kétség. Egy-két lépéssel arrébb, III. Béla király arcrekonstrukcióját szemlélve valószínűleg sokak fején átcikázik majd a gondolat, hogy valahonnan nagyon ismerős a látvány. Egy picit érdemes elgondolkodni, hogy honnan, aztán, ha elmarad a homlokra csapás, el kell olvasni a mellékelt ismertetőt. Annyit elárulhatunk, hogy lelepleződik egy kis uralkodói rátartiság.

Az arcrekonstrukciókon túl már látványra is rendkívül érdekesek a torzított koponyák. Mai fejjel aligha érthető meg, hogy a hun-germán koriak miért vetették alá kicsiny gyermekeiket a hosszú élet titkának nem feltétlenül tekinthető, bizarr módon kifinomult eljárásnak. Attól pedig szabályosan leeshet az állunk, hogy az ezer évvel ezelőtt élt táltos gyógyítók micsoda elképesztő szakértelemmel végeztek sebészi koponyalékelést – a mai szaknyelven trepanációt – a súlyos fejsérülést szenvedetteken. Munkájuk bőven akadt, hiszen – miként arra a kiállítást megnyitó tárlatvezetésen a Magyar Természettudományi Múzeum főigazgatója, Bernert Zsolt rávilágított – eleink alacsonyabbak voltak és kisebb termetű lovakon ültek, mint a velük gyakran harcba keveredő germánok, így utóbbiak számára kézenfekvő célpont volt a fej. A honfoglaló magyarok koponyáján a régészek eléggé nagy arányban fedeztek fel jelképes koponyalékelést. Ennek miértjére ma sincs válasz. Elképzelés azért akad. Hogy mi is ez, kiderül a Dubniczay-palotában.

A Kulturális és Innovációs Minisztérium és a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával megvalósult vándorkiállítás november 10-ig látható Veszprémben. Nem szabad róla lemaradni.