Letűnt évezred jelképe lehetne

Bizony, letűnt idők… a török kor végére ugyanis a középkorban Szent Márton tiszteletére szentelt templom(ocská)ból annak csak szentélye marad meg. De megmarad máig – bár a későbbi évszázadok egyáltalán nem kegyesek hozzá. Mindenekelőtt köszönetet mondunk a várpalotai plébános atyának, illetve a diakónusnak, akiknek közbenjárására belülről is megtekinthetjük, fotózhatjuk a műemléket. S köszönet illeti Marika nénit, aki a hőség ellenére időt, fáradságot nem kímélve biztosítja stábunknak a bejutást, hogy tanúi legyünk a letűnt évezred jelképének. Huszon-egynéhány éve jártam benne, akkor még körben felázott falak között, mára viszont – bár a vizesedés nyomai itt-ott látszanak – örömmel mondhatom, a jobb sorsra érdemes templom sorsa tényleg jobbra fordult.

Valóban letűnt kort idéz

A hosszú bevezető után lássuk, milyen hányattatott sorsú építményben járunk! A műemlék a XIV. századból származik – olvassuk a táblán, erre utalnak a szentély (de csak a szentély) gótikus ablakai, boltívei és zárókövei. De mivel ebből az időből nem ismerünk Inotára vonatkozó forrásokat, ugrunk pár évszázadot egészen 1747-ig, amikor két oltárról tesznek említést. 1711-ben harangot öntenek a hívek, melyet haranglábra állítanak, s kérik a földesurak segítségét, hogy templomhajó és torony is épülhessen, de ezt nem kapják meg. Majd Arhold Mátyás, egy helybeli birkás ezeket megépítteti, s 1735-ben Acsády Ádám veszprémi püspök felszenteli. A kőből épült, zsindelyfedéses templom bejárója fölé egy fatoronyba kerül a 30-35 kilogramm súlyú harang.

Az egyik oltár a Boldogságos Szűz, a másik Nepomuki Szent János tiszteletére szolgál. A felszentelés után pár évtizedre a földesúr szó szerint kifosztja a templomot, majd Zichy (IV.) János özvegye parancsára annak felszerelését a palotai várkápolnába szállítja. Ez az inotaiaknak váratlan ügy nagy port ver fel, az elhurcolt javakat jegyzőkönyvbe veszik. 

A palotai katolikusok nem tudnak anyagi segítséget nyújtani inotai testvéreiknek a templom újbóli berendezéséhez, helyreállításához, az 1788-ban már romos kápolnát a székesfehérvári püspök hozatja helyre, fából épült kórussal bővítteti. Majd jönnek az igazán kegyetlen idők… Az 1800-as években nincs évtized, hogy ne kelljen javíttatni a templomot. A szentély beomlik, a harangláb tönkremegy, az ajtók, ablakok is. Majd újak készülnek. Nem sokkal utána megint, és új toronysüveg is épül. Aztán pár év és újból omlik minden. 1860, 1863, 1870, 1873, 1877, 1878 – újabb évszámok, újabb renoválások. S 1878-ban megint beomlás fenyegeti a mennyezetet, a templomot bezárják. Felújítás 1888-ban, 1894-ben – mindebbe az inotai hívek már nagyon belefáradnak. Renoválás 1895-ben, 1897-ben, toronyhelyreállítás, festés a századfordulón. Tetőzetfelújítás 1904-ben, amikor boltozatcserét, új sisakot kap a torony. Majd 1908-ban már a Vallásügyi Minisztérium száll be 3100 koronával, de az államépítészeti hivatal két év múlva új tetőt javasol. Hihetetlen! Mint ahogy az is, hogy az 1916-os javítás másnapján a sekrestye a földig omlik, a szélvihar megbontja a tetőt. Szakadatlanul újítják a kápolnát 1932-ig. Ez az esztendő hoz csak némi megnyugvást.

Igazi műemléknek a fentiek miatt a középkori szentély és annak bordái minősíthetők. Ez a kis szentély a maga egyszerűségével ellenállt töröknek-labancnak, a bakonyi orkánoknak, a főurak nemtörődömségének, a hívek szegénységének. Az inotai temetőben álló kápolna szentélye kitartásával a túlélés szimbóluma. Örülünk, hogy láttuk, hogy jó állapotban találjuk.

Az égiek vigyáznak földi hajlékukra. Vigyázzunk rá mi is, megbecsülést érdemel! Az inotai hívek kicsi nyája ezt reggelente megteszi a szentmisén, amikor Isten földi hajlékáért is könyörög.