Tizenöt éve már odafent forgatja az ecsetet

Azt mondják, az ember a hozzá képest 15 évvel idősebb embert tartja “öregnek” és a 15 évvel fiatalabbat “ifjúnak”. Ez természetesen nem feltétlenül és nem minden esetben igaz, ám tény, hogy a tizenöt év szép kerek időtartam, egy fél nemzedéknyi idő, amely alatt nagyon sok minden megváltozik. Gyerekek születnek, s cseperednek, s vannak, akiktől örökre búcsúznunk kell. Istvántól éppen ennyi idővel ezelőtt köszöntünk el, de különleges festményei, egyedi ecsetvonásai őrzik emlékét, ahogy ismerősei, barátai is sajátos humorát, a világról alkotott gondolatait.

Tény, hogy egész életében küzdött a depresszióval, de ha jó passzban volt, hallatlan energiával, kitartással vetette magát a munkába. Sajátos ecsetkezelése, különleges színei és időnként meglepő, megdöbbentő, vagy éppen elgondolkodtató  képei egyedi jelleget, műfajt képviseltek a hazai képzőművészetben.

Sárváron született, Celldömölkön élte le gyermekkorát, itt járt iskolába, majd Szombathely következett, onnan pedig a közeli Tanakajd. Kereste a helyét, míg megtalálta álmai otthonát Lesencetomajon. Itt nemzetközi alkotótábort hozott létre, ahol nyaranta számos szép, értékes alkotás született, nem kis mértékben gazdagítva a hazai képzőművészetet. Egy alkalommal az akkori Napló szerkezstőségét is vendégül látta alkotótáborában. Ami engem illet, gyakran jártam nála, sokszor, sokat beszélgettünk. Jó humorú, de "nehéz" ember volt, a maga öntörvényű, mégis érzékeny és szerethető világában. Minden festmény egy-egy önálló, hozzá kapcsolható történet, életérzés, emlék. Örök emlék.