Navratil Andrea népdalénekes-mesemondó-biológussal beszélgettünk példaadásról, mesterekről, tudományról

Meséljen egy kicsit nekünk a gyerekkoráról, a gyökereiről, az indulásáról és az indíttatásáról.

– Sokszor elmondom, hogy az éneklés, a természet szeretete, valamint a hagyományos paraszti világ és az idős emberek által őrzött tudás tisztelete gyerekkorom óta az életem része. De most egy pillanatra elgondolkoztam, mert az indulásról és az indíttatásról kérdezett. Miért is alakult így? Vajon véletlen, vagy nagyon is elrendeltetett volt, hogy így legyen? Hiszem azt, hogy nem véletlen, melyik családba, a világ melyik pontjára születünk. Fontos, hogy mit hozunk magunkkal, s még fontosabb, milyen körülmények közé érkezünk. A szülők mellett a legmeghatározóbb minta egy kicsi gyermek életében amikor nekiindul az életnek, az a nagyszülői példa. Sajnos az anyai ágat egyáltalán nem ismerhettem, hisz édesanyám is apró gyermek volt, talán még járni sem tudott, amikor elvesztette a szüleit, akik egy koncepciós per során a kommunizmus áldozatai lettek, úgy, mint sokan mások az 50-es években. Az apai nagyszüleim közül pedig a nagyapámat veszítettem el idő előtt, egy éves lehettem. Nem őrzök róla személyes emlékeket, csak a fényképek és a róla mesélt történetek elevenednek meg néha előttem, így látom őt magam előtt. A képzelet gyakran kiegészíti a hiányzó részeket. Na, így esett, hogy az én – apai ágról ajándékul kapott – drága bakonyi Nagymamám, négy nagyszülő helyett volt minta s példakép nekünk egyszerre. S nem is akármilyen. A Nappal kelt, s a Nappal szentült. Azt mondta, inkább legyen 100 irigyesed, mint egy sajnálkozód. Megfogta a munka végét s el sem eresztette élete végéig, pedig a Jóisten közel 100 évig éltette. Sose panaszkodott. Szájára nem vett senkit, akinek lehetett, segített. Segítséget sosem kért. Olyan hatalmas szeretet volt benne, hogy nemcsak nekünk unokáknak jutott, hanem a környéken is mindenkinek. Fogalom volt Marika néni. Madarakat, mókusokat etetett, s nem lehetett olyan korán kelni, hogy ő már körbe ne seperte volna a házat. Mindig énekelt, s amint megszólalt a zene, máris táncolt, mindenkit lepipált a lakodalmakban. Ő volt az én legnagyobb Mesterem. Ezt a világos valóságosságot találtam meg később Erdélyben, Moldvában, ahol együtt lehettem olyan hagyományőrző mesterekkel, akiktől sokkal többet kaptam egy-egy éneknél, mesénél, vagy imánál. 

Mikor és miért határozta el, hogy na kérem, én akkor most népdalénekes leszek?

– Elhatároztam volna? Nem hiszem. Ez a mostani világ mottója: Csináld meg magad! Én csak nagyon szerencsésen „választottam” szülőket, akik mindig abban támogattak, hogy azt tanuljam, s azzal foglalkozzak, ami örömet ad. És így lettem lépésről lépésre haladva kutatóbiológus, népdalénekes és tanár. Talán ez a legutóbbi, ez volt egy sejtelemnél erősebb késztetés bennem kicsi korom óta, rögtön az utcaseprő és a cukrászmesterség után. 

Kiktől tanult? Kik voltak a mesterei?

– A zene szeretetét és az együtt éneklés örömét otthonról hozom, de a népdalok varázsa az általános iskolában ért utol. Mondják, hogy a legmesszebbre szálló buborékokat a tanárok fújják. Így keltem én is útra. Aki kiemelt a kórusból, és hétvégenként külön foglalkozott velem, az Bujtor Ági néni volt. Zongora mellett, kottából tanította a szebbnél szebb népdalokat. Igen, az még nem az a világ volt, amikor olyan könnyen hozzáférhetőek lettek volna az eredeti gyűjtések hangfelvételei. Sokkal később, kedves tanárom, Bodza Klára volt, aki az eredeti gyűjtéseket mutatva kinyitotta nekem ezt a kimeríthetetlen kincsesládát. De ez már bőven a középiskola ideje volt, én akkor az Apáczai Csere János Gimnázium kiemelt biológia fakultációjára jártam. Itt a természettudományokban elmélyült tanulmányaim mellett Zakariás Anikó karvezető volt meghatározó az életemben. Az általa vezetett kórussal bejártuk Európát, s hatalmas élményként többször is Erdélyt. Ebben a pár évben tapasztaltam meg az együtt éneklés semmihez sem mérhető örömét és közösségformáló erejét. Persze a biológia sem volt véletlen, s a későbbi egyetemi ökológus szakirány sem, hiszen a hagyományban nevelkedett régi embert a természet ismerete és szeretete, annak használata – de sosem kihasználása – jellemezte.

Biológia és éneklés, első hallásra egymástól távolinak tűnnek. Vagy mégsem?

– Ez a két téma nem esik olyan messzire egymástól, mint azt sokan gondolják. Úgy hívták régen, amikor még becsülete volt e szónak: paraszt. Egy parasztember tudása magában foglalja a ciklikus és szakrális világ szemléletét, az ünnep és a míves napok megkülönböztetését, az adott hónap során a teremtett világban uralkodó rendben soron következő gyógy- vagy festőnövény begyűjtését, önmaga és mások gyógyításának képességét, a fenntartható gazdálkodáshoz szükséges ökológiai tudást, az élelmet adó termény és jószág gondozását. És mindehhez szervesen kapcsolódó tárgyalkotó népművészetét, népköltészetét egybevetve elmondható, hogy ők valóban biológusok (biosz – ’élő’, logosz – ’tudás’), sőt az ismétlődéseket, mintázatokat és a rendet felismerő ökológusok (oikosz – ’ház’, logosz –’tudás’) voltak. És sokunk reményei szerint a régiek világról alkotott szemléletét, a környezetet alakító, használó, de soha nem kihasználó szabályelvűséget modellként alkalmazva ők lehetnének mintaként a jövő közgazdászai, azaz ökonómusai (oikosz – ’ház’, nomosz – ’szabály, törvény’). Régi tudás új üzenettel.

Van kinek üzenni? 

– Pedagógusként egyre inkább úgy látom, hogy a hagyományos paraszti gazdálkodás, s annak népi természetszemlélete és tisztelete által őrzött tudás ismerete nemcsak a környezettudatos gondolkodás erősítéséhez szükséges értékrend kialakításához elengedhetetlen. Ugyanúgy szükséges az a hiteles népdaléneklés, zenélés, tárgyalkotó népművészet, beleértve a hangszerkészítést, s mindezek tanítása esetében is. Ezért igyekszem, amit csak lehet, a fenti ismeretekből átadni a közösségi és az egyéni tanításaim során. Sőt az idén 20 éve nagy sikerrel zajló Gazdakalendárium programunk is ezt a szemléletet követi módszertanával. Van intézmény, mely e programunkkal nyerte el az ökoiskola címet sok-sok évvel ezelőtt.

Ha már a közösséget említette. Hogyan jött a dúdolók ötlete és mit jelent ez tulajdonképpen?

– A dúdoló egy közösségi éneklési forma. Nagyon hasonló, mint a régi guzsalyas vagy a fonógyűlés, illetve azt is mondhatjuk, hogy annak mintájára született. Több évtizede tartok országszerte (Veszprém vármegyében is több helyen) és a diaszpórában élő magyaroknak szerte a világban ilyen alkalmakat, ahol egy adott tájegység dalaiból válogatok, vagy az évkörnek megfelelően az épp aktuális jeles napi énekeket szedem csokorba, s amikor összegyűlünk, ezeket tanuljuk. Amikor csak lehet, hagyományőrző mestereket is hívok, amikor erre nincs lehetőség, archív hangfelvételeket, gyűjtéseket hallgatunk, mesélek a régiekről, vagy egy-egy háttérinformációval kiegészítem az adott népdalt vagy nótafát, akitől az éneket ellessük. Gyakran mesélek is. Nevetünk, kacagunk, néha sírunk. És nem hiába… Ha már a mai világban mindent mérni, méricskélni szeretünk. Kutatások bizonyítják, hogy kulturális örökségünk megismerése, hagyományaink gyakorlása fejleszti érzelmi intelligenciánkat, szociális kapcsolatainkat és a memóriát, a szövegértést, sőt még a matematikai készséget is – hatással van személyiségünk egészére. És ezt nem lehet elég korán kezdeni. Ha már a nagyszülők fontosságáról szót ejtettünk, Kodály azt mondja, „nem is a gyermek, az anya születése előtt kilenc hónappal kezdődik a gyermek zenei nevelése”.

Említette az előbb az archív hangfelvételeket. Van még mit gyűjteni? Úgy értem, hogy ha most elutazik, mondjuk a Mezőségbe, rábukkanhat valamire, amiről eddig nem tudtunk?

– Persze. Egy-egy szöveg- vagy dallamvariáns is előkerülhet, gondolom, erre irányult a kérdés. Volt olyan mezőségi ének, amiért a Mezőségig sem kellett mennem, úgy daloltunk fel egy lemezre szívbéli mesteremmel, a melegföldvári Szilágyi Annus nénivel [Szilágyi Anna mezőségi énekes hagyományőrző asszony, Melegföldvár, 1942–2020 – a szerk.), hogy a stúdióban jutott az eszébe, ahogy várakoztunk a zenészekre felülve egy jó magas ládára. Annak előtte ő sem énekelte, s a dallam- és a szöveggyűjtéseken sem szerepelt, de akkor ott és úgy elészökött az emlékezetéből. Én pedig jókor voltam jó helyen… De persze nemcsak népdalvariánsokra kell vadászni. Mert hagyományőrző mestereinktől sokkal többet kaptunk örökül. Még egy kedves emlék eszembe jutott Szilágyi Annus néniről. Jó pár éve Tihanyban koncerteztünk, ekkor már egy évtizedes mester-tanítvány szeretetkapcsolat fűzött össze minket, rengeteg időt töltöttünk el egymás társaságában, mégis akkor és ott csíptem el egy szót, miközben a koncert és a táncház között a gyerekeknek tanította a fonást. Térültem-fordultam, egyszer csak hallom, miközben gyerekek ülnek Annus néni ölébe felváltva, hogy „igen, igen, édesapám faragta a guzsalyt, mert a leányoknak az édesapja faragta addig, amíg nem volt udvarlója, hát nekem volt, de ez egy nagyon régi guzsaly! Hát éppen így faragta édesapám a falábakat is”. Senki nem kérdezett rá, hogy mi az a faláb, úgyhogy megtettem én: „– Annus néni! Mi az a faláb? – Hát, a fa-láb! – ??? – Nem tudod, mi az a faláb?” S kezdte mesélni rendre, hogyan volt régen... Szilágyi Annus néni Melegföldváron nőtt fel, az erdélyi Tóvidék egyik falujában, egy lápos, nádas, tavakkal tarkított mezőségi táj szülöttjeként. Kétszer is van egy évben olyan időszak, időjárás ott, amikor nem lehet közlekedni, mert mindent elönt a víz. És bizony gólyalábakra keltek az emberek. És mindenki gólyalábon járt, tudtam meg Annus nénitől. Annyi éve jártam Annus nénihez, annyit beszélgettünk, de mivel ma már senki nem használ ott sem gólyalábat, ez már csak az emlékezetben él, sose került elő annak előtte a téma. De azért az interneten később utánakerestem, s találtam archív fotón olyan postást Mezőségen, aki gólyalábon vitte a leveleket. És kérdeztem még Annus nénit: „– És a hetvenévesek is? –Hát hogyne! Hát egy cipőnk volt!”

Még jócskán az év elején járunk, de telik már a naptárja? Hol láthatjuk a közeljövőben? S kikkel dolgozik együtt? 

– Az állandó formációk, mint a Kobzos együttes és a Fonó zenekar mellett a Békás Bandával és a Tallabille zenekarral, valamint a Duna Művészegyüttessel alkotóként és szólistaként is együtt dolgozunk több évtizede. Velük Veszprém vármegyében is zenélünk majd az elkövetkezendő hónapokban. A Duna Művészegyüttessel a Művészetek Palotájában lesz tavasszal Székelykapu címmel közös bemutatónk. Pár éve egy különleges misztériumjátékkal a Fabók Mancsi Bábszínházával járjuk az országot a Déryné Programnak köszönhetően, s a Halmos Béla Program támogatásával Erdély után Dunántúlon is tájoljuk Demeter László és Sz. Nagy Mária művésztársaimmal a homokrajzzal kiegészült Kerek egy ég alatt… című előadásunkat. Ez utóbbit pár napja Keszthelyen adtuk elő, most a Nemzeti Színházba várják, de Veszprém vármegyében Szentgálon és Diszelben is láthatják-hallhatják majd. Tőlem egy picit szokatlan, hogy kortárs zenei anyaggal, a Navia formációval van egy rendhagyó irodalmi estünk klasszikus- és népzenész kollégákkal, ez a megyében Kiscsőszön és a Kőfeszt keretében Köveskálon lesz majd hallható. És a végére hagyom, amiből a legtöbbet töltekezem: amikor csak lehetőségem van, igyekszem ellesni az énekeiket és a meséiket, az életmódjukat és világszemléletüket, a hitüket és a derűjüket az előttünk járó öregeknek, akik úgy tartják, hogy ezt bizony nem tanítják, mert szerintük „a mesterség lopódik, mire húzza az embert a szüve”. Öröm számomra, hogy több időt eltölthettem egy-egy gyűjtőút során, közös koncert, mesterkurzus vagy tábor idején olyan hagyományőrző mesterekkel, asszonyokkal és emberekkel, akik örökül kapták e tudást, s nap mint nap használják s élik. Amikor csak tehetem, azóta is „lopok tőlük”, együtt tanítok és koncertezek velük. Így volt és így lesz ez idén is a Káli-medencében a Kőfeszt rendezvényein is.