Sebestyén Gyula, a balatoni értékmentő

Pedig Sebestyén Gyula (1864–1946) és családja már évszázadok óta kötődött e tájhoz. A Balaton-felvidéki (szentalfai) származású Sebestyén Gyula régi dunántúli protestáns család tagjaként kiváló iskoláztatásban részesült, jól elsajátította a latin és német nyelvet, majd a Pázmány Péter Tudományegyetemen irodalmat, esztétikát, német és magyar nyelvészetet tanult. Az egyetemen ragadta meg a magyar őstörténet szépsége és érdekessége is. Ehhez hozzájárultak a korszak kiváló tudós tanárai, Gyulai Pál, Heinrich Gusztáv, Beöthy Zsolt és Budencz József. Ezzel a szellemi indítással és magyar–német szakos tanári végzettségével kezdte meg munkáját a Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárában. Hamarosan nyugat-európai tanulmányutat tett, majd doktori disszertációját – a középkori énekmondókról – is megvédte. Kutatói pályája szépen ívelt felfelé: muzeológus lett, a Széchényi Könyvtárban osztályvezetőnek nevezték ki, s elnyerte a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagságát, elnöke lett a Magyar Néprajzi Társaságnak. Néprajzkutató-íróként egészen 1919-ig igen aktívan teltek évei: népköltészeti gyűjtőmunkát végzett a Dunántúlon, foglalkoztatta az őstörténet, a hun-magyar mondavilág és a székelyek eredete, kutatta a rovásírás történetét, de a magyar népi kultúra számos elemét is górcső alá vette. Munkásságának korszakalkotó volta elsősorban terepkutatásaiban és az adatgyűjtés fontosságában rejlett. 1908-ban vásárolta meg – 12 hold szőlőből és 30 hold erdőből álló – szepezdi birtokát, ahol a skóciai kastélyokat idéző stílusban építtette meg egyedi villáját. Nyugdíjazását követően – a Tanácsköztársaság idején történt szerepvállalása miatt – szepezdi otthonába vonult vissza, de nem hagyott fel a tudós életmóddal, figyelme pedig egyre inkább a Balaton és vidékére összpontosult.

Tervei közt szerepelt egy balatoni, központi múzeum és könyvtár létrehozása Keszthelyen, valamint egy balatoni emlékmúzeum megalapítása Badacsonyban. Küldetésének tartotta a balatoni idegenforgalom fellendítését, neki köszönhető a Balatoni Társaság életre hívása, a Balatoni Kurír című lap elindítása és a Balatoni Évkönyv megjelentetése.

A Balaton ügyének felkarolása mellett nyugdíjas éveiben színjátékokat is írt (Ekkehard, Magyar misztérium), villájának kertjében, 1943-ban pedig egy különös rovásírásos vörös homokkő oszlopot – neve Pogánykő – állíttatott. A három méter magas tömbre az ősi hun-székely rovásírás betűit vésette. Szepezden hunyt el 1946 februárjában. Hagyatékát a Néprajzi Múzeum őrzi, a Köveskálon általános iskolát is róla nevezték el. A Sebestyén Gyula nevét viselő emlékérmet pedig a szorgalmas munkát végző néprajzi gyűjtőknek adományozzák évről évre. Egykori lakóhelyét 1946-ban államosítottak és a várpalotai bányászok üdülője lett, jelenleg magánkézben, szállodaként üzemel.

Sebestyén Gyula, a Balaton igaz szerelmese a köveskáli református temetőben nyugszik. Születésének századik évfordulóján obeliszk formájú emlékoszlopot avattak, amely lényegében a Pogánykő és annak foglalata. Ez Magyarország egyetlen, szabadon álló rovásírásos mementója.

Sebestyén Gyula minden beszédében, cikkében élvezetesen és élvezettel írt a Balaton kultúrtörténeti kincseiről. Mosolygó balatoni emlékek című gyűjteményes kötete talán a legérdekesebb, amelyet napjainkban is haszonnal forgathatunk. Nemcsak egyfajta történeti kalandozásra hív, hanem egyúttal tanúságot is tesz benne a szerző kivételes Balaton-szeretetéről. Álljon itt most tőle egy szép gondolat e kötetből, ami talán mindannyiunk számára fontos iránymutatást ad a balatoni értékek tekintetében: „A Balatonvidék szellemélesztő ereje örök. Miként Euripides szerint Hellaszban, úgy az emberi lélek minden képességének a mi Balatonunk mellett is szárnya nől.”