Hantó Zsuzsa tablója a XX. század magyar történelméről

Ha azonban a kijelentést történelmi kontextusba helyezzük, kiderül, hogy a „mértékadó” történészek és az emlékezetpolitika alakítói nem egészen így gondolják. Szerintük az azonos súlyú történelmi bűnök között léteznek megbocsáthatatlanok és bocsánatosak, attól függ, kik és milyen céllal követték el. Ezt azonban nehéz elhitetni azokkal, akik személyesen, vagy felmenőik révén megszenvedték a közelmúlt történelmi bűneit. 

A történelem különös tudomány. Sok függ attól, ki és milyen forrásműveket emel le a polcról, keres ki a levéltárakból, és az azokban lévő tényeket miként csoportosítja, majd tálalja. Erre Hantó Zsuzsa most, ebben a könyvében számtalan példát kínál. Mindjárt itt a magyar, mint bűnös nemzet kérdésköre. Évtizedeken keresztül politikusok és történészek bizonygatták, hogy a magyar a II. világháború során a leginkább kollaboráló nép volt a zsidóüldözés és deportálások során, amit az sem cáfol, hogy Jad Vasem Intézet által zsidómentésért odaítélt Világ Igaza címmel kitüntetettek 27 ezres listáján 869 magyar szerepel. Hantó számokkal, tényekkel, események értékelésével állítja, ez nem igaz. Azért szállták meg Magyarországot 1944 márciusában a németek, mert míg a szomszédos országok feltétel nélkül együttműködtek a náci hatalommal, a magyar kormány és közigazgatás menteni próbálta, ami menthető. Nem véletlen, hogy a környező országokból itt találtak menedéket azok a zsidók, akiket a nyugati hatalmak nem fogadtak be. Mindeközben az ország harapófogóban volt, hiszen a zsigerekben élt a tanácsköztársaság emlékének borzalma, a keletről fenyegető szovjethatalomtól való félelem. 

Hantó Zsuzsa, a Koszorús Ferenc Emlékbizottság létrehozója és elnöke évek óta harcol az egykori páncéloshadosztály-parancsnok történelmi rehabilitálásáért. A politikai már megtörtént, 1991. március 15-én Göncz Árpád köztársasági elnök posztumusz vezérezredessé léptette elő. Hantó állítása, hogy Koszorús 1944. július 6-án hadtestével a fővárosba vonulva megakadályozta a csendőrpuccsot, ezzel megmentette 200 ezer budapesti zsidó életét, akiket a németeknek így már nem volt idejük deportálni. Más történészek, így Karsai László és Ungváry Krisztián viszont azt állítják, Koszorús nem a zsidók elhurcolását, hanem a Horthy ellen szervezett csendőrpuccsot akarta megakadályozni. A zsidók megmentése nem volt szándékában. Bármi is az igazság, megkérdőjelezhető-e a végeredmény? 

És ezen a ponton ismét elérkeztünk az irányított emlékezethez. Hantó a kötetben nemcsak a XX. századi magyar-zsidó együttélés korszakait és kérdéseit veszi végig, hanem rávilágít arra is: nem jóvátételt, hanem büntetést kaptak 1945 után az életüket kockáztató bátor embermentők, ahogy a rendszerváltás után az évtizedekig folytatott kommunista bűncselekmények elszenvedőinek sem lett részük valós kárpótlásban. Azok, akiket a szovjet hadsereg és Rákosiék a Gulagra vagy hazai táborokba hurcoltak, kisemmizettek, kitepítettek, akiknek elvették a javait, ingatlanait, melyekből aztán a kilencvenes években a jogtalan bitorlók és utódaik gazdagodtak meg. Nemcsak jóvátétel nem történt, hanem igazságszolgáltatás sem. 1990 után egyetlen bűnösnek nem kellett még csak szégyenkeznie sem, pedig ártatlan emberek ezreinek haláláért, tönkre tett életéért, több generáció szenvedéséért felelősek. 

Ahogy a háború után a kisnyilasok átöltöztek kommunistává, a rendszerváltoztatást követően a diktatúra szereplői és leszármazottaik a demokrácia szószólóivá és szereplőivé váltak. Számukra máig kényelmetlen, ha arról beszélnek: miként konvertálták át a jogtalanul szerzett előnyöket és az ellopott javakat mai vagyonná. Ezért is kell bagatellizálni a diktatúra bűneit. 

Hantó régóta küzd a szocializmus áldozatainak igazságáért, sorolja a számokat, a tényeket, a megtorlások fajtáit, életutakat idéz fel. De csak kevesen állnak mellé. Vagy talán sokan, de még mindig halk a hangjuk. A holokauszt túlélő Nobel-díjas Kertész Imre írta a kérdésre: lát-e különbséget a fasizmus és a kommunizmus között. „A kommunizmus utópia, a fasizmus gyakorlat – a pártmozgalom és a hatalom az, amely a kettőt egyesíti, s a kommunizmust is fasiszta gyakorlattá teszi.”

A szenvedésnek nem lehet politikai mértékegysége, hiszen mindenkinek egyetlen élete van. Hantó Zsuzsa, miközben lendületesen végigvezet bennünket a magyar XX. század borzalmain, nemcsak történelmi ismereteket, hanem világképet is ad. Aztán mindenki azt kezd ezzel, amit akar. Hiszen itt élnek még közöttük a túlélők, de azok gyermekei mindenképpen, és fontos lenne, hogy elmeséljék a szüleik, nagyszülei életét az utódoknak. Lehet, hogy most még nem értik, de megérnek ezek a történetek. Igaza van a XIX. század erdélyi politikusának, Mikó Imrének: a múlt nem mögöttünk van, hanem alattunk, azon állunk. 

A Szigorúan ellenőrzött emlékezet című kötet a Koszorús Ferenc Emlékbizottság és a Horthy Miklós Alapítvány kiadványa.

Hanthy Kinga