Kerti virágok a völgyben

Arra kért, hogy vigyem át a tó déli oldalára, ahol távoli rokonainak szőlője és pincéje volt a falut övező hegyen. A hatalmas körtefa alól szeretne letekinteni a völgybe, a présház előtti virágoskertre és a katonásan rendezett szőlősorokra. Természetesen teljesítettem az óhaját, noha felkészültem rá, csalódni fog a látványban, a szőlőhegyi táj, a régi panoráma megváltozott, beépült víkendházakkal, talán már a tóra is eltakarták a kilátást. V. F. a disszidálása előtt járt itt utoljára, annak pedig már csaknem fél évszázada.

A hegyen kanyargó dűlőutakat betonozottak váltották fel. Ezt nem bántam, legalább megkímélnek bennünket a rázkódástól. Idős barátom izgatottan irányított. Láttam az arcán, hogy próbálja felidézni a múltat, az emlékezetében elraktározott képeket. Végre odaértünk az egykori rokonok birtokához. A présház eltűnt, csak a pince maradt meg, a kétszárnyú, vastag falú bejárati ajtón megrozsdásodott a vasalás. A hajdani körtefa helyén a tájtól idegen Leyland-ciprusok magasodtak. A völgyben, a szőlőtőkék helyén lapos tetejű épület állt, rajta kék műanyag fürdőmedence. A kis házat virágoskert vette körül. V. F. restelkedett, amiért könnyezni kezdett. „Még nyílnak a völgyben a kerti virágok…” – idézte Petőfi versét. „A világ egyik legszebb költeménye. Te hogy vagy Petőfivel?” – mondta felém fordulva.

Bólogattam, a legnagyobb Ady és József Attila előtt. Közben átfutott az agyamon, hogy valószínűleg a Teremtő tette aktuálissá a kirándulásunkat. A költő születésének bicentenáriuma alkalmából a 174 éve bekövetkezett halála is olykor téma az irodalombarátok és a szenzációt keresők körében. Tévedések, spekulációk kaptak szárnyra, említettem V. F.-nek. Nemrégen olvastam, hogy 55 400 cikk jelent meg világszerte a haláláról. Petőfi élete és halála a 21. században is megkerülhetetlen, akár bevalljuk, akár nem. Jó húsz éve egy Petőfi-relikviákat gyűjtő úr kiállításán egy ismerős fiatalember undorodva jegyezte meg, hogy lökött lehet a férfi, amiért ilyen hiábavalóságra költi a pénzét, idejét. A fiatalember idegenkedését akkor értettem meg, amikor később láttam, hogy két magyar, sztárolt prózaíró regényeit szorongatja a kezében. Nekem egyiket sem sikerült elolvasni, de nem a korom, hanem untató cselekménytelenségük és fárasztó stílusuk miatt. V. F. mélabúsan hallgatta a történetet. Aztán csak annyit mondott: „Elhull a virág, eliramlik az élet…”