Egy űrkutató emlékezete

A felgyorsult idő egyik ékes bizonyítéka, hogy David Bowie, a földre pottyant ember már hét éve nincs közöttünk. Fizikai értelemben véve, persze. Mert a szellemisége, a dalai itt vannak, az életmű lezárt, kerek egész, de a hatása nem múlik azóta sem, hogy a popkultúra legfényesebb csillaga porfelhőt húzott maga után. Emlékeink csillagporosak, ugyanakkor tiszták és világosak. Halálának évfordulóján (január 10.) és annak környékén rendszerint meg is telnek a közösségi oldalak a rajongók, tisztelők és csodálók bejegyzéseivel, és ez így is van rendjén. 

Magam idén kihagytam ezt a lehetőséget, viszont, mily meglepő, két műtárgy van előttem. Az egyik Bowie 1999-es lemeze, az Hours, amellyel ez az ezerarcú művész lezárta az évszázadot és a maga részéről az évezredet is, hogy aztán nekiálljon elmagyarázni a következőt. Az anyagot vinilformátumban nézegetem és hallgatom, tehát rendelkezésemre áll a borító is mint műtárgy, így a külcsín felvezeti mintegy a belső tartalmat. A tasakon egy piétát látunk, amelyben Mária és Jézus is maga David Bowie, és annyira szép, hogy meg sem fordul a fejünkben semmiféle blaszfémia. Az Hours Bowie huszonharmadik lemeze volt, ötvenhárom éves korában jelent meg, és alig háromnegyed órányi zenét, szöveget és világképet tartalmaz. Ugyanakkor némi drum and bass és kortárs kitérő után ismét megjelentek rajta a klasszikus értelemben vett dalok, az énekelhető refrének, amelyek a szerző hetvenes évekbeli „űrkutató” korszakát idézik. Két héttel a bolti megjelenése előtt Bowie egy huszárvágással feltöltötte a matériát az internetre, ami azért bátor húzás volt részéről, de nyilván úgy gondolta, hogy aki akarja, úgyis megveszi a kézzel fogható cd formátumot, mert ugye akkor éppen a bakelit haláláról folyt a diskurzus. És lőn. 1999 őszét írtuk ekkor. 

Az pedig, hogy mindez megtörténhet, jelesül, hogy én most mindezt egy nagylemezen hallgathatom, egy üzleti tranzakciónak köszönhető. Történt ugyanis, hogy nagyjából egy évvel ezelőtt a Warner Music döntéshozói összedugták a fejüket, és némi építő jellegű tanakodás után úgy döntöttek, hogy a hagyaték kezelőitől megvásárolják Bowie teljes zenei életművét. A hat évtizedet átfogó katalógusért a céghez közel álló források szerint mintegy 250 millió dollárt, akkori árfolyamon több mint 80 milliárd forintot fizettek. Horribilis összeg, de nyilván osztottak-szoroztak az átutalás előtt, mi meg örülünk, mert sorra jönnek újra a piacra a klasszikusok. Vagy éppen az újdonságok, mint a másik előttem fekvő remeklés, a David Bowie Moonage Daydream című film zenéje, dupla cd-n. Brett Morgen mozija, ami komoly tetszést aratott többek között a cannes-i filmfesztiválon is, eddig nem látott felvételeken és előadásokon keresztül vázolja fel Bowie kreatív, zenei és spirituális kalandozásait, nevezhetjük egyfajta filmes odüsszeiának is. 2022 Űrodüsszeia, mondhatjuk viszonylag stílszerűen. 

A filmet végig Bowie narrációja kíséri, és még ha nem lenne remekül vágva (úgy van), és nem lenne egy lehengerlő, lenyűgöző vizuális utazás (az), akkor is izgalmas lehetne, hiszen bármilyen meglepő, ez az első hivatalosan jóváhagyott film „az egyik legbefolyásosabb britről”. Ismerünk olyan fércműveket, például a Rolling Stonesról vagy a Sex Pistolsról is, amelyekben egy árva hang sem hallható a főszereplőktől, és Bowie-ról is készültek már olyanok, amelyekre a család nem adta áldását, de a Moonage Daydream merőben más. A filmtervet követő hivatalos bólintás után a rendező hozzáférhetett egy ötmillió(!) tárgyból álló archívumhoz, festményekhez, videókhoz, rajzokhoz, fotókhoz és relikviákhoz, ráadásul Bowie régi harcostársa, Tony Visconti is beszállt a produkcióba. 

A Bowie-rejtély teljes megfejtése természetesen lehetetlen küldetés, de talán még soha nem jártunk hozzá ennyire közel. Morgen kimaxolta a rock and roll dokumentumfilm műfaj nyújtotta lehetőségeket, és így állunk a filmzenével is. Bowie dalai persze önmagukban is bármikor elvisznek egy dupla válogatás cd-t, de ez így igazán pompás. A párbeszédekkel, kuriózumokkal és eddig kiadatlan mixekkel. Utóbbiak közül is kiemelkedik talán az a The Jean Genie/Love Me Do „keverék”, amelyet a Ziggy Stardust-turné utolsó állomásán vettek fel a Hammersmith Odeonban, 1973-ban, Jeff Beck gitáros közreműködésével.

És akkor most jött a hír, hogy Jeff Beck is elment.