Boccacciót nem láttuk, de az új színház megszületett a DEkaMerON című előadásban

Vándorfi László, a darab rendezője korábbi nyilatkozataiban kihangsúlyozta, hogy nem Boccaccio művét állítják majd színpadra, erről a cím különös tipográfiája is árulkodik, de erről kicsit később ejtünk szót.

A történet beharangozása is zavaros volt az elmúlt hetekben. „A Mesternek 10 tanítványa van. A Covid-járvány idején állásukat, hitüket, emberi és társadalmi kapcsolataikat elvesztő fiatal színészek, zenészek, táncosok, színpadi előadóművészek egy speciális kurzusra jelentkeznek a Mesterhez, akitől elvesztett értékeiket, alkotóképességüket remélik visszakapni” – állt a darab leírásában. A misztikus performansz körül (nevezhetjük bátran kísérleti színháznak, hiszen ez a jó értelemben vett mintapéldája) még a közösségi médiában indított Keresem a Mestert projekt is tovább feszítette mindenki kíváncsiságát. A nem mindennapi történet meglepően sok izgalmat és kételyt okozott a színházban és a valóságban is, a mi jelenleg is megélt valóságunkban. Hogyan lehet hatással egy potenciális nézőre egy színdarab, amelyet még nem is látott? Ez a meghirdetés pillanatától a nyilvánosság előtt születő színpadi játék képes volt rá, és most is képes. A darab percről percre változik, talán abban a pillanatban is, amikor ezt a cikket olvassák. 2021. november 26-a valószínűleg színháztörténeti pillanat volt: új színház született.

A darab szerzői, Vándorfi László, Géczi János és Likó Marcell nem most alkotott együtt először, de talán ehhez fogható koncepciót még soha nem dolgoztak ki. A darab a 21. századi trendekkel is lépést tart, hiszen multimédiás eszközöket is bevetettek, bár nem hivalkodóan. Likó Marcell zeneszerzőként ismét tanúbizonyságot tett szerteágazó stílusérzékéről és tehetségéről, a lírikus lágy dallamoktól a szinte musicales könnyedségig sok minden megszólalt, mégis, amikor a „Lélegezz!” zenei betét dallama felcsendült, éreztük csak igazán Likó Marcell markáns kézjegyét a darabon. Hátborzongató és félelmetes, mégis ott lapul benne a transzcendentális magasság, szó szerint és elvont értelemben is: a fellélegzés.

A zene mellett természetesen laikus nézőként sem lehet elmenni Géczi János szövegei mellett. A József Attila-díjas író hű maradt magához, így nyílt szívű és bátor dalszövegeket írt. Nagyon figyelmesen érdemes csak beülni az előadásra, minden szónak súlya van, minden mondat magas művészi minőség, és ami talán a legnehezebb, úgy aktuális, hogy nem erőltetett. Géczi János jó érzékkel engedi a szövegeiben, hogy aki csak felületesen figyel, élvezhesse a darab szüzséjének egyébként páratlan ritmusát, aki viszont gondosan odafigyel a szövegre, őket jó ritmusban zökkentse ki és terelje vissza a színdarab medrébe. Jó példa erre a színdarab közepe táján az elem, amikor a Bella, ciao! című sláger dallamára a költő szövege hangzik fel. Akik nem figyeltek, jó hangulatban tapsolták az ütemet, hiszen a színészek valóban csodásan énekelték a vidám ritmusú dalocskát. Akik figyelték a költő szavát, azoknak sokkal inkább összeszorult a gyomruk a kizsákmányolásról, a szabadság és méltóság megtiprásáról és a halálról szóló dal hallatán. A dalválasztás sem volt véletlen, ebben biztosak lehetünk, hiszen a Bella, ciao! története a Pó-síkságon a rizsföldeken gyomláló (Mondina) asszonyok „Alla mattina appena alzata” kezdetű munkadalával indult. A dal szövege az igazságosság és a szabadság örök törekvését fogalmazta meg. A második világháborúban a fasizmus ellen kibontakozó olasz ellenállási mozgalom révén vált híressé.

Az ősbemutató a járvány következményeinek mentális, személyiségátalakító szerepét vizsgálja. Titkok, krimiszerű rejtélyek, humor övezik a történetet, csak itt a tíz kicsi néger helyett (a Tíz kicsi néger Agatha Christie egyik nagy sikerű krimije, ahol szintén 10 egymás számára idegen ember élete fűződik össze és ér véget) tíz kicsi művész állt a színpadon. Vándorfi László szépen megtartotta az egyensúlyt a tíz szereplő között, hogy egyikük se emelkedhessen huzamosabb ideig a másik felé. Nem is lehet kiemelni senkit, hiszen mind a tíz szereplő egyenletesen jó alakítást mutatott. Meglepetések azonban most is voltak, például Egyed Brigitta mindig zseniális játéka mellett csodálatos énekhangját is megmutatta, Ekanem Bálint Emota operaénekesként is bemutatkozott, a legnagyobb meglepetés pedig az eddig ismeretlen Zámbó Brigitta volt, aki egyszerűen tökéletesen énekel és mozog a színpadon, egyetlen hibát sem vétett. A több mint kilencvenperces, szünet nélküli előadásban egy dolog végig biztos volt: ha Brigitta énekelt, nehéz volt bárki másra koncentrálni.

A történetről kevés szót (ha nem semennyit) ejtettünk, hiszen a darab mindenkinek saját történetet írt. Ezt úgy kell érteni, hogy habár a szereplőknek külön-külön is megvolt a történetük, a darabnak pedig természetesen volt eleje, közepe és vége (ahogyan Arisztotelész a Poétikában ezt a kötelességet lefektette), a „Mester keresése” inkább egy nyitott tér kialakítását kezdeményezte, amelybe a néző beléphetett, ha akart, mintsem lehatárolt egy bizonyos cselekményszálat. Történet szempontjából a DEkaMerON betűiből kirajzolódó DEMON leküzdése valóban egyéni feladat a színészeknek és a nézőknek egyaránt, a vágyakozva keresett (egyébként már halott) Mester pedig mindannyiunkban benne van, és segít bennünket az utunkon.