A ritmus remek, egyszerre beat, rock and roll és punk – Költőink és koruk

Szeptember 19.

Szabadságon voltam. Azt nem tudom, hogy milyen lehet igazán szabadságon lenni, tekintve, hogy még soha nem fordult elő velem. Valami mindig akad, ami nem kelti feltétlenül a szabadság érzetét. Vagy nem a szabadság érzetét kelti feltétlenül. A gyerekeim valószínűleg úgy fognak emlékezni rám, hogy vagy a monitor előtt ülök, vagy egy talicska mögött megyek. Ez nem panasz, csupán a tényállás dokumentarista jellegű rögzítése. A valóságnak tűnő valami dokumentálása egyébként napi rutin. Halmozódnak az emlékképek. Egy alkalommal valaki megkérdezte, mennyi idő kellett hozzá, hogy megírjak egy novellát és egy publicisztikát.

Ugyanazt válaszoltam, mint Whistler, amikor arról érdeklődtek nála, mennyi idő kellett ahhoz, hogy megfesse egyik noktürnjét: az egész életem. Whistler aranyköpése megtalálható a csodálatos argentin író, Jorge Luis Borges A gaucsóköltészet című esszéjében, ami legutóbb A végtelen életrajza című kötetében jelent meg magyarul. Borges még hozzátette, hogy ugyanilyen pontossággal mondhatta volna azt is, hogy a festés pillanatát megelőző örökkévalóságra volt hozzá szükség. Mert az ok-okozatiság törvényének helyes alkalmazásából következik, hogy a legapróbb eseménynek előfeltétele a felfoghatatlan világmindenség, és viszont: a világmindenség számára is szükséges még a legapróbb esemény is.

Argentina egyébként csodás hely lehet, ott sem jártam soha. Ők adták a világnak Ferenc pápát, Borgest, Cortázart, Maradonát, Messit és a legjobb sztékeket. Ha gazdag lennék, minden évben ott tölteném azt az időszakot, amikor Magyarországon tél van, ott meg nyár. Megspórolnám a fűtésszámlát. A szabadság egyik jótéteménye, hogy valamivel több idő jut olvasásra. Költőket például, bár ez a szokás eltűnni látszik a divatból.

A költő manapság már messze nincs olyan hatással a társadalomra, mint a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben, ami elég nagy baj, tekintve hogy korunkat a költő által ismerhetnénk meg alaposabban.

Veszprémbe utazom, az Utas és holdvilág Antikváriumba (szellemi és fizikai menedékhely egyben), Fenyvesi Ottó könyvbemutatójára. Teszem ezt azért, mert Fenyvesi Ottót az egyik legjobb kortárs költőnknek tartom, nemzedéke egyik legjobb elméjének egyben, aki át- és túljutott a körülötte tomboló őrület romjain, és ha akarta, ha nem, kapocs és híd lett két bitang évszázad között. Az Utas dugig utazókkal és társutasokkal, stopposokkal és kalauzokkal – nicsak, képesek vagyunk még meg- és kimozdulni. A szerző felolvas legújabb kötetéből, a Paloznak overdrive-ból. Ezt is jól csinálja, holott ez egy másik műfaj. Jól áll neki a szövegtest, na.

Látomások jönnek, álmok és konkrétumok. A ritmus remek, egyszerre beat, rock and roll és punk. Egy pillanatra belegondolok és beleborzongok, hogy mindez már a hagyomány része. De Fenyvesi Ottónak köszönhetően a jelen is egyben. Lovas és az Adria, Vajdaság és Amerika, Hamvas bádogdóznija, a bácskai Márquez és hálózsák a Hyde parkban. Micsoda kanyarok. Villám csapott a bakterházba, bumm. Otthon (itthon) egy szuszra kiolvasom a kötetet, és kedvem támad. Nagyjából mindenhez. Gitárpedált (overdrive) taposni, vörösbort inni, David Bowie-t hallgatni, és újra végigsimogatni közös szerelmünk, a Balkán meggyötört testét.

Szeptember 20.

Egy másik városban is jártam nemrég, egy másik költő miatt. Keszthely, Németh István Péter új verseskötetének bemutatója. Virágok világánál. Ha Fenyvesi Ottóval akarnám összehasonlítani, azt mondanám, tűz és víz. De nem akarom, így hát inkább azt mondom, a másik kedves (kedvenc) pólusom. Hamvas ezt írja A virágszedés lélektanában. „Ha majd életem végén a Halál Angyala elé jutok, azt hiszem, lázadás nélkül fogom tudni követni az ismeretlenbe. Elmulasztottál valamit? Azt válaszolom: Nem hiszem. De ha majd így szól: Sajnálsz itt hagyni valamit? Azt fogom mondani: A virágokat.” A Virágok világának borítója gyönyörű. A csíksomlyói Babba Mária. Világnak világossága. A költő előszava remekbe szabott esszé. Aztán jönnek a nyolcsorosok, kézírással, mellettük rajzok az adott virágról (és tényleg, adás ez, az egész kötet), Ménkű Judit Evelin munkái.

Németh István Péter szelíd-szerény személyisége (puff neki, egy hármas alliteráció a tiszteletére) sugárzik a lapokról. Ezen a ponton okoz egy kis meglepetést, rendkívül határozott előadó, szerethették a gimisek. A költő édesanyja kertjében kezdett bele ezekbe a versekbe, én meg már idehaza, a miénkben olvasom őket. Őket, mert élnek. Elmélázok, mint Berzsenyi a méhesben, hogy Hamvasnál maradjunk. Haladok az akáctól a vadgesztenyéig. Színtiszta líra, elringat. Néha felpillantok a lusta leanderekre, szeptemberben virágoznak. A végén. Még nyílnak a völgyben is. „Titokzatos értelmű” rózsák szirmait számlálom. Köszönet érte.