Pink Floyd szól a töltött káposztához

DECEMBER 5.

A mai napra rendelt zen buddhista történet szerint amikor az agg zen mestert a buddhizmus jelentéséről faggatták, így felelt: „Ha van bármiféle jelentés, én magam sem vagyok felszabadult.”

Egyszer láttam egy dokumentumfilmet egy ázsiai férfiról, aki halat pucolt. Aprókat, irgalmatlan mennyiséget, egész nap. Egy európai ember a sírást kezdte volna el rögtön az elején, amint megpillantja azt a haltömeget. Emberünk pucolt, tartályokba dobált, végzett, majd hazament. Közben végig mosolygott. Ezt a képességet kellene elsajátítani. Hogy például, amikor írni kell, méghozzá határidőre, de mindeközben hat szerelő nyuvaszt hétféle gépet a fejed mellett és szünet nélkül üvölt a kutya és ez így megy már hetek óta, akkor ne rohanj ki a hajadat tépve a világból. Hosszú az út idáig. Azt például már tudom, hogy nem csak a rózsametszés „zen” tevékenység, de adott esetben a falbontás és a talicskázás is felfogható annak, de azt hiszem, most halkan, ám határozottan vonyítani kezdek.

DECEMBER 6.

Advent második vasárnapján megérkezett a Mikulás. Létezése felől szemernyi kétségem sincs, és ahogy átkocsizom a környékbeli falvakon, már abban is biztos vagyok, hogy ledes rén­szarvassal közlekedik. Közben készülök a jövőre, rendeltem a neten egy kebabkészítőt. Ahogy nézegetem a szállítólevelet, látom, hogy a termék az Egyesült Államokból, Houstonból érkezik. Az űrkutatás központjából. Nyilván a NASA mellől tolják a kínaiak egy sufniból. Ezek már megint tudnak valamit, gondoltam, és persze eszembe jutott a „Houston, Houston, baj van”, amit a legkülönbözőbb élethelyzetekben használunk a családban, valamint egy másik történet. 1968-ban, miközben Vietnamban új lendületet vett a dzsungelharc, és a hippik a saját képükre formálták San Franciscót, az Apollo–8 legénysége űrhajójával pályára állt a Hold körül, és ha már így alakult, ott töltötték a karácsonyt is. A tévé­nézőknek felolvasták a Teremtés könyvének első tíz sorát, majd 27-én begyújtották a rakétákat és elindultak hazafelé. Ekkor Lovell űrhajós a következőket közölte az irányítóközponttal: Houston, tájékoztatjuk önöket, hogy a Mikulás létezik. Ezzel a mondattal aztán hatalmas lökést adott a Roswell után több évvel már éppen lankadóban lévő ufóhívőknek.

DECEMBER 7.

Zen buddhista bölcsesség erre a napra: „Fogd a vizet s a Holdat a kezedbe, tarts virágot, s ruhád tőle lesz illatos.”

Na ugye. Az elmúlt napok esszenciája. Este Pink Floyd. A CD-lejátszó irgalmatlanul nyekereg, de aztán csak elindítja a korongot. Én káposztát töltögetek, nem zenét, a cédéim jelentős részét megtartottam, nem akarok úgy járni velük, mint az elkótyavetyélt bakelitekkel. Soha nem voltam nagy rajongója az úgynevezett progresszív rocknak, de a Floyd, az valahogy más. Még így is, hogy a Delicate Sound of Thunder című koncertlemezüket hallgatom, 1988, New York, Roger Waters nélkül, az meg valahogy olyan, mint zokniban lábat mosni, ahogyan azt Schuster Lóri oly szépen megfogalmazta a Kopaszkutyában. Főszerepben tehát David Gilmour, Nick Mason és Richard Wright. Utóbbi nem összekeverendő az azonos nevű, tizenhetedik századi természettudóssal, aki folyamatosan kérdéseket tett fel, amelyekre persze nem volt válasz. A trió mögött még öt (!) zenész és három vokalista. Szólnak is, mint a vaddisznó, és azon kapom magam, hogy a Shine On You Crazy Diamond még mindig kirepít a világűrbe.

Levezetésként Neil Youngtól a The Times. Számomra a kanadai az egyik legnagyobb rock and roll hős, annak ellenére hogy többnyire a country műfajába sorolják. Erre a mutatványra rajta kívül csak Johnny Cash volt képes. Nyúlfarknyi lemez, hét dal, huszonhét perc, kész, vége, lehet menni aludni. A mű egy szál gitárral és egy herflivel készült, ami Youngtól egyáltalán nem idegen, mint ahogy a home office munka sem. Elképzelem a hetvenöt éves művészt az otthonában, szintén legendás színésznő feleségével, Daryl Hannah-val, amint még mindig elképesztő tempóban ontja a sorlemezeket, ki sem moccan hazulról, de a személyes világa éppen elég az alkotáshoz. Az új lemezt nem kísérte különösebb hírverés, minek is, a járvány ideje alatt folyamatosan jelentkezett házi koncertjeivel, a rajongótábor meg örökös, mint a szegénység.

DECEMBER 8.

Újra van tévénk, még nem kapcsoltuk be. Hónapok óta nem néztük, elszoktunk tőle. Azért biztosan érdekes lesz majd újra, mert a filmek, viszonylag nagy képernyőn, már cefetül hiányoznak.

A borítóképen a Pink Floyd a Dark Side of the Moon lemezbemutató koncertjén Earl's Courtban, 1973-ban Fotó: Tim Duncan/wikipédia