Miért égett le a hévízi fürdő, és hogyan mentették meg a tavat?

A Hévíz története című mo­nográfia eredeti két kötete 1977-ben és ’80-ban jelent meg, azt a szerző édesapja, Szántó Imre írta, Endre pedig úgy érezte, folytatnia kell az ő munkáját, s dokumentálni mindazt, ami a város múltját formálta, jelenét alakítja.

– Az elmúlt négy évtized sok változást hozott – fogalmaz a helytörténész doktor –, s többet tudunk a régmúltról is, például az 1994-ben Egregyen indult ásatások révén. Müller Róberték régészeti feltárómunkája nyomán már nemcsak 220 éves történetről, hanem kétezer esztendőről beszélhetünk, hiszen bizonyítottan a rómaiak is használták a fürdőt, sőt, a vonaldíszes kultúrától, tehát a Krisztus előtti 5000-es évektől kezdődően volt itt élet. Ezért is gondoltam azt, hogy édesapám munkáját ki kell egészítenem az új tudással, s bemutatnom mindazt, ami 1964 óta történt, hiszen az eredeti monográfia kronológiája akkor zárult.

Szántó Endre helytörténet iránti érdeklődése nem új keletű, hiszen amellett, hogy ebből szerzett doktorátust, több mint harminc éve mindent megőriz és feldolgoz, ami Hévízzel kapcsolatos, s gondozza, bővíti édesapja szellemi hagyatékát. A nyolckötetesre tervezett új sorozathoz végigolvasta az összes fellelhető testületi jegyzőkönyvet, amelyek nagy része a megyei levéltárban található, a saját gyűjteményén túl pedig áttanulmányozta a Balatoni Múzeumban, illetve a Helikon Kastélymúzeumban megőrzött sajtótermékeket. Mindezek ered­ménye immár hat, színes, fotókkal, ábrákkal gazdagon illusztrált kötet, amelynél a minőségre és korszerűségre koncentrált – a Nemzeti Kulturális Alap, Hévíz és Alsópáhok, továbbá több szálloda és helyi vállalkozás támogatásával.

– A sorozat ötlete legalább tízéves – árulja el –, annak idején el is készítettem, kinyomtattam, beköttettem magamnak, és amikor 2018-ra sikerült megfelelő anyagi hátteret teremteni, széles körben, nyomdai minőségben is hozzáférhetővé vált az új monográfia.

Eddig az volt a rend, hogy évente két-két kötet készült el, amit a város születésnapján, május 1-jén mutattak be nyilvánosan, ám a hagyomány a veszélyhelyzet korlátozó intézkedései miatt idén megszakadt. A könyvek egyelőre Szántó Endre kincseket rejtő helytörténeti birodalmában pihennek, várva a szeptemberre tervezett, beszélgetéssel egybekötött premiert – amit most picit megelőlegezünk.

Már a borítólapok kísérőszínei is jelentőséggel bírnak: a Hévíz utolsó húsz szocialista éve (1970–1990) című rész pirosát nem kell magyarázni, A rendszerváltástól az ezredforduló évei (1990–2004) kötet sárgája pedig a demokrácia felkelő napját szimbolizálja, árulja el Szántó Endre, hozzátéve, a következő, az első európai uniós esztendőket összegző kiadvány színe kék, s a 2010-tól napjainkig tartó munkáé narancssárga lesz.

Az 5-6. könyv tehát 35 évet foglal össze, ami az ország és persze a város életében is hatalmas változást hozott.

– Érdekes összehasonlítani, egymás mellé tenni a két kötetet – merülünk el a tartalomban, bele-bele lapozva a monográfiasorozat legújabb részeibe.

– Szembetűnő, hogy a 70-es évek kemény ideológiája s maga a rendszer hogyan lazult fel. Példaként elolvashatók a tanácselnökök által elmondott augusztus 20-i beszédek, amelyek kezdetben még az új kenyérről és az alkotmányról szóltak, aztán megjelent a sorok között I. István, később Szent István neve is. A 70-es években az egyház még teljes elnyomásban volt, aztán az utolsó tanácstitkár már azt mondta: templomot kell építeni, mert az embereknek ez legalább annyira fontos, mint a járdák és az utak. A rendszerváltás után az egyházak támogatása természetes lett, akkor épült fel Hévízen a katolikus és a református-evangélikus templom is.

Szántó Endre azt mondja, Hévíz története című munkájában semmilyen saját véleményt, meggyőződést nem hangoztat, nem kommentálja a történéseket: kizárólag tényeket, dokumentumokat sorakoztat, hogy feltárja, meg- és bemutassa a múltat.

A fotóanyag is fontos korlenyomat, három évtized gyűjtése, s nagyon sok a saját felvétel is, hiszen a helytörténész általában géppel a nyakában járja a város utcáit, rendezvényeit. Az első, egyetemistaként készített képe helyet is kapott az ötödik kötetben, az 1976-os, mai Moll Károly téri szoboravató emlékét őrzi, igaz, ma már a Berzsenyit és Csokonait ábrázoló köztéri alkotás nem ott áll.

Szántó Endre hatalmas helytörténeti gyűjteménye az édesapjától örökölt könyvtárral együtt 50–60 évet ölel fel, de a birtokában van egy 220 éve megjelent füzet is, amely Hévíz dicséretéről szól.

– Gyűjtök és publikálok – folytatja. – Számomra az a fontos, hogy az itt élők megismerjék múltjukat, értékeiket, és szívesen segítek azoknak a fiataloknak is, akik szakdolgozatukat a város történetéből, idegenforgalmából írják.

S ha már turizmus… Ebben a 35 évben a Hévíz életét meghatározó szektorban hatalmas volt a változás. A két háború közötti polgári fürdőéletet a 70-es, 80-as évekre a tömegturizmus, a SZOT-üdültetés váltotta fel, a hazai vendégek mellett az akkori szocialista országokból érkezhettek üdülni, feltöltődni, gyógyulni vágyók.

– A 60-as esztendők elején még magánházaknál szalma­zsákok, vaságyak várták a látogatókat, folyosó végi zuhany- zóval, mosdóval, s jellemzők voltak a 3-4, de nemritkán az 5-6 férőhelyes tömegszobák. A SZOT-üdültetés a 49-ben elkobzott villákban kezdődött, szállodák csak később, a 70-es évek közepétől épültek. Aztán egyre több nyugati vendég érkezett, ami minőségi változást indított el, hiszen szüksége volt az országnak a „keményvalutára”, a határnyitást követően pedig Hévíz is a német–német találkozások fontos helyszíne lett, haladva az újraegyesítés felé.

Az idegenforgalommal szoros összefüggésben változott a város épített öröksége is, mutat néhány képet Szántó Endre. A két világháború közötti sajátos, polgári arculatot a régi villák határozták meg, amikkel az 50-es, 60-as években meglehetősen mostohán bántak, és bár egy ideig a vendégek fogadására használták ezeket, a felújítások elmaradtak, így állaguk leromlott, a rendszerváltás után pedig többségüket lebontásra ítélték – pedig legalább az utcafronti részük megmenthető lett volna a belső korszerűsítés mellett.

– Részben persze magyarázható ez – teszi hozzá a helytörténész –, hiszen zömük a 20-as, 30-as években épült, szigetelésük nem volt megfelelő, nedvesedtek, így egyszerűbbnek tűnt lerombolni, és új épületeket felhúzni a helyükre. Emiatt viszont sokat vesztett polgári arculatából a város, amit többen siratnak még ma is. Szerencsére a hajdani miliőt őrzik a képeslapok és fényképek, amelyekkel a korábbi kötetekben bőséggel találkozhat az olvasó.

Jelentős a képanyag a várost alapjaiban meghatározó gyógy­tóról és a reumakórházról is, amelyek életében nem volt eseménytelen az 1970 és 90 közötti időszak (sem). 1986-ban például tűzvész pusztított a Tófürdőben, amelynek okait sokáig találgatták. Szántó Endre ezzel kapcsolatban egy korabeli ügynöki jelentést idéz, amelyben a fiatal reumatológus azt írja: az akkori országos rendőrfőkapitány gyakorta rendezett a tó közepén felépített szaunában dzsemborikat, s egy ilyen mulatság során gyulladt ki az épület a kályhára ömlő alkoholtól. A résztvevők pedig nem az oltásban, inkább az elmenekülésben jeleskedtek.

Alig egy évvel később kirobbant a Hévíz kontra Nyírád ügy, mivel a bauxitbányászat a tó létét fenyegette: vészesen csökkent a vízhozam, kipusztultak a tavirózsák, tömegesen döglöttek a halak.

Szántó Endre az 5. kötetben azoknak is emléket állít, akik a rendkívül aktív, tüntetéseket is szervező tóvédő mozgalom részeseként, nem visszariadva az akkori hatalomtól, végül kikényszerítették, hogy a Minisztertanács Hévíz javára döntsön. Ez alapjaiban meghatározta a város (sikeres) jövőjét.