Képzeletbeli űrutazás David Bowie-val

Talán még helyesebb, ha kijelentjük, ő maga volt a pop. Zenész, előadóművész, szövegíró, színész, zeneszerző, producer, képzőművész egy személyben, és mindig más alakban. Az űr és a világ (pályafutása kulcsszavai közül kettő), amit maga mögött hagyott, azóta is betöltetlen, és ez alighanem így is marad a világ végezetéig.

Elsősorban persze rock and roll-sztárként marad fenn a neve, de Bowie annyira sokrétű és bonyolult személyiség és művész volt, egy olyan mindenre nyitott szellem és karizmatikus figura, hogy túl egyszerű redukció volna ,,csupán” egy énekesként gondolni rá. Holott úgy indult az egész, hogy jó lesz annak is, aztán nagyjából ennyi. Ugyanis, aki az 1967-es, David Bowie címet viselő első nagylemezéből ki tudta következtetni a káprázatos jövőt, annak jósdát kellett volna nyitnia. Mert olyan helyes, bájos dalocskákat előadó, göndör hajú folkénekesből, amilyennek ő tűnt akkor, elég sokan szaladgáltak a brit nagyvárosok klubjainak környékén. Miközben például a Led Zeppelin már a ruhatárban toporgott, hogy hamarosan tokostul törje rá az ajtót a nagyteremre.

Az első jelre, hogy itt valami készül, 1969-ig kellett várni, Bowie Space Oddity című, második albumáig, vagy legalábbis a címadó kislemez megjelenéséig. Ekkor bukkant fel ugyanis először Bowie egyik alteregója, Major Tom, hogy véget vessen a földhöz ragadtságnak és kirepüljön a világűrbe. És nem csupán hősként, de, ha tetszik, egy kívül-belül elidegenedett egzisztencialistaként.

A kor adta magát. A hatvanas évek álmai szertefoszlottak, a tudat előbb kitágult, majd illegalitásba vonult, a nagy szellemek számára szűknek bizonyult a tér és kevésnek az idő. Az ember a Holdra szállásra készült. Többek szerint ez inspirálta Bowie-t a Space Oddity megírására, ugyanakkor ő inkább Clarke és Kubrick korszakalkotó filmjére, a 2001 Űrodüsszeiára hivatkozott mint kiindulási pontra. Tény viszont, hogy a BBC az Apollo 11 és az Apollo 13 kalandjainak közvetítéséhez aláfestő zeneként használta a dalt, legalábbis így maradt meg a köztudatban, ami aztán tagadhatatlanul jót tett széleskörű népszerűségének.

Ugyanakkor ez sem volt egy ennyire egyszerű történet. A BBC Radio például úgy találta, hogy a ,,rendkívül veszélyes küldetést teljesítő űrhajósok bizonytalan státuszára való tekintettel nem lenne ízléses dolog leadni egy ilyen számot”. Magyarán az történt, hogy a BBC nem hagyta hogy lemenjen adásba, míg a ,,fiúk” vissza nem jöttek a Holdról, kvázi ideiglenesen betiltotta, de minimum késleltette, ami viszont nem tett jót a promóciónak. Az viszont kétségtelenül dobott egy nagyot a dolgon, hogy a kislemez először a Hyde Parkban szólalt meg nyilvánosan, több tízezer ember füle hallatára, mielőtt a Rolling Stones megkezdte volna azóta ikonikussá vált ingyenes koncertjét. Igen, ez volt az a buli, amelyen Mick Jagger Shelleyt szavalt, és szélnek eresztettek rengeteg lepkét Brian Jones emlékére.

Hogy Bowie-t felettébb érdekelte a világűr és nem csupán a képregények szintjén, egyáltalán nem véletlen. Egy művelt, intelligens, olvasott fiatalemberről beszélünk (22 éves ekkor!), akinek a kozmosz, az ,,odakint” a belső világ, az ,,idebent” metaforáját jelentette. Az a sor pedig, hogy ,,A Föld tiszta kék, s én mit tehetnék” a hatvanas évek virággyermekes ellenkultúrájának végét jelzi, miközben a pszichedelikus űrhajós, Major Tom hajója tehetetlenül sodródik az űrben, ahonnan egyébként vissza sem akar térni. A lemez ötven éve jelent meg (most ismét, újrakeverve), aztán elszabadultak a hetvenes évek.