Ida és Gyula: love story a múltból

A szerző „civilben” irodalomtudós, habilitált doktor és rendkívül bátor, fáradhatatlan alkotó. Több okból jellemezhető így. Amikor nem kifejezetten a családregények időszakát éljük, belevág egy olyan, a 19. században kezdődő történetbe, amely ezernyi szállal kötődik sok helyszínhez, sok hivatáshoz, és kis túlzással, legalább ennyi felé ágazik szét. Olvasó legyen a talpán, aki elsőre kiigazodik a bemutatott virtuá­lis családfán. Aztán persze minden a helyére kerül; ahogy kibomlik és elmélyül dédszüleinek megismerkedése, házassága és élete, kristálytisztán eligazodunk az egymásba fonódó fejezetekben. Egy múltbeli, művészien ábrázolt, több pilléren nyugvó love story bontakozik ki előttünk. Petrőczi „varratszövegét” betétek illusztrálják: versek, fotók, levelek. Úgy érezhetjük, mintha egy albumot, naplót lapozgatnánk. A dokumentumok lebilincselővé varázsolják a családi krónikát.

Vaniss Gyula, a katolikus dédapa, a „kék szemű és szőke vízimérnökjelölt” az 1879-es brutális tavaszi tiszai árvíz idején (Kossuth Lajos Turinból 350 aranyforintot küldött az újjáépítés költségeire) ismerte meg Szegeden a zsidó Seifmann Mór bútorgyáros, iparművész (később Ferenc Józseftől megkapta a császári és királyi szállító címet) huszonegy éves lányát, Seifmann Nanettet (Idát). Ezzel kezdetét vette az Ida–Gyula szerelem, de csak hat év múlva házasodtak össze. Ida az esküvőjük napján felvette a keresztséget. A felekezetváltás egy megértő, nagynevű rabbi, a tudós Lőw Immánuel jóvoltából huzavona nélkül történt. Vaniss Margit, a házaspár kislánya, Petrőczi nagymamája tizenegy évi várakozás után született meg.

Szerencsés az az író, aki ilyen „belakott”, szeretetteljes múltból meríthet. Könnyeztető, megható, a szó minden értelmében igaz könyvet írt. Családi krónikája kultúrtörténet a javából, a változó idősíkok, a visszakapcsolások és előreugrások generációkat olvasztanak egybe. A szerző írja könyvéről: „időnként poézisbe oldott, esszéisztikus, illetve művelődéstörténeti összekötő szövegek.” Egy szeizmográf finomságával (ő nevezi így múltidéző pillanatait) araszol előre az időben. Szinte minden fejezetben rokonra, ismerősre bukkan, és kedvükért kitérőket tesz. Az „ősök galériáját” közbeiktatott versei és az előbányászott fotók színesítik.

A dédszülők 1898 nyarán Gyomára költöztek. Az öblözeti mérnök Vaniss Gyula pályafutása ettől kezdve felfelé ívelt: igazgató főmérnök, miniszteri tanácsos. A közzétett levelezés az elbeszélt idők érintkezési, udvariassági formuláira emlékeztet. Petrőczi tulajdonképpen az elődei bensőséges, diszkrét magánszféráját osztja meg velünk. S hogy ebből mit kamatoztathatunk? A kor atmoszférája, polgári, s a Vaniss-ágról nemesi életformája tükröződik a sorokban; boldog időszakokról, mindennapi gondokról, betegségekről, aggódásokról és társadalmi viszonyokról szólnak. A levelek címzése az akkori etikett elvárásaihoz igazodott. Például: „Vaniss Margit és Irén úrleányok Ő Nagyságának, Gyoma, Békés megye, ajánlott.”

A szerző érdekes momentumokat is beiktatott a Katica-Könyv-Műhely kiadásában idén megjelent kötetébe. Ilyen a Gyomát alaposan leszóló Móricz Zsigmond-cikk, amelyben az író a hetvenesztendős Kner Izidort is pellengérre állítja. Orvostörténeti kuriózum a dédapa 1935-ös szemműtétjének leírása, és ennek apropóján Arany János szembetegségének említése. Míg Vaniss Gyula a budapesti klinikán lábadozott, Ida, a felesége meghalt. Az idős férfi öt évvel később, egy évvel a halála előtt (kedvenc székében szunnyadt el örökre), 1940 januárjában írta a pesti professzornak: „Műtött szemem épsége érdekében eltitkolták előlem hitvesem halálhírét. Tehát, nem egy puszta megreparálandó szervet láttak bennem, hanem egy érző embert.” (Tegyük hozzá: ez nem a fennmaradt levelek egyike, hanem a szerettei világában otthonos írónő alkotta, fiktív levél!) A házaspár egyik utolsó közös képe – Ida fehér fonott karosszékben ül, mögötte a Mikszáth-külsejű Gyula – mintegy lezárja a szerelmi történetet az olvasóban.

Az írónő nagyszüleiről, Vaniss Margitról és Nyisztor (később: Nemerey) Péterről is érzékletes portrét rajzol, és édesanyjára, dr. Nemerey Éva tanár-művészettörténészre ugyancsak szeretettel emlékezik, s a kötet lezárása anyja egyik ifjúkori versének néhány sora. A könyv függelékében, ízes ráadásként, korabeli recepteket böngészhetünk.

Az elegáns, csillogó stílusú mű magával ragad lüktetésével, fordulataival. Nemcsak egy rendhagyó családtörténettel, hanem költői hangvételű, hiteles korrajzzal is gazdagodott irodalmunk.