Epizódokból álló rockopera

A filmekkel kapcsolatban a bőség zavarával küzdünk, a mozi virágzik, ezen belül a magyar film újabb, tartósnak tűnő fénykorát éli, elég csak arra gondolnunk, hogy az Akik maradtak ott toporog az Oscar-jelölések előszobájában, egy kellemes tendencia részeként.

A pop/rockzenében már nem ennyire rózsás a helyzet, nagy bajban lennék, ha kapásból fel kellene sorolnom tíz olyan lemezt, ami megváltoztatta volna a pulzusszámomat. Egyrészt, mert hagyományos értelemben vett, kézzel fogható album egyre kevesebb van, másrészt, mert megváltozott a dolgok dinamikája.

Itthon soha nem látott mennyiségű elképesztően tehetséges zenész és előadó bukkan fel (és itt nem elsősorban a különféle tehetségkutatók merítésére kell hagyatkoznunk), ám az olyan zenekar, amely igazán felkavarná a lelkeket, vajmi kevés.

A világban pedig ez hatványozottan így van. Ennek okát alighanem abban kereshetjük, hogy a rock and roll, amelynek annyiszor keltették már halálhírét, hogy azt feltételezhettük, hogy tényleg örökké él majd, most már valóban agonizál. Szórakoztatóipar lett helyette, showbiznisz, ezen belül zeneipar, annak meg annyi köze van bármiféle életformához, mint a mezőgazdaság-iparnak a Pista bácsi malacához. Át- és megélés helyett fogyasztás, törzsi örökség helyett maximum esemény. Nem társadalmi, nem kulturális, mint az volt a valódi rhythm and blues alapú rock and roll esetében, nem az együttlétről szól, a mámorító szabadság élmény illúziójának közös megéléséről, hanem a Facebookon dokumentálható ottlétről. Ami egyre inkább csupán pénz kérdése.

Eklatáns példája ennek, hogy 2020-ban Magyarországon mennyiért lehet bejutni egy Aerosmith-, Santana- vagy akár egy Pearl Jam-koncertre. Negyvenezer forint körüli összegekről beszélünk, ami egyszerre fedi a nevetséges és a bicskanyitogató kategóriát, ennyiért lehet majd adott esetben nézni a hangyát a színpadon, vagy a kivetítőt. De az egyébként a vicc fiókba tehető Kiss zenekar esetében akár több százezerért is csörgethetjük az ékszereinket az elkülönítőben, amennyiben erre éreznénk késztetést. Így aztán talán nem véletlen hogy sokan örülnek a különféle évfordulókra sorra megjelenő, újrakevert hanglemezeknek, amelyekből még akár ötven év elmúltával is süt, hogy az alkotók komolyan gondolták mindazt, amiről a dalok szóltak. Néha olyannyira, hogy bele is haltak, mint Jim Morrison.

Ez persze nem feltétlenül követendő példa, sőt, de jelzésértékkel bír. Mint ahogy az is, hogy nézett ki (milyen szereplőkkel és milyen dalokkal) egy 1969-es lista, ahová Morrison zenekara, a The Doors is becsatlakozott a The Soft Parade című albummal, a Led Zeppelin mellé. És bár az ember óhatatlanul elmereng azon hogy mely, akár tetten érhető pillanatokon át repült el fél évszázad az életéből – nyugi, ez korántsem nagypapás attitűd –, a magyarországi retróhoz meg aztán végképp semmi köze.

Szóval az van, hogy a The Soft Parade igen előkelő helyett foglal el a ,,2019-ben kiadott” lemezek sorában. Holott nem szokás a legfontosabb Doors-albumok közé tenni, de mégis. Tekinthetjük úgy is, mint egy epizódokból álló rockoperát, de szimplán egymást követő számok gyűjteményének is akár, így vagy úgy, egyaránt szenzációs. A címadó, közel kilencperces, rádióbarátságtalan szerzemény pedig… Nos, az ilyet nevezzük ebben a műfajban alapműnek.