A kortárs művészet egy polccal feljebb került

Ráadásul az Új Modern Akrobatika – amelynek Szemző Tibor is tagja – performanszát is láthatták az érdeklődők. Ez így együtt kuriózum, egyfajta ünnep.

A megnyitó előtt a Szentendrén élő efZámbó István autodidakta festővel, grafikussal, képzőművésszel beszélgettem. Az alkotó a Vajda Lajos Stúdió alapító tagja, a szentendrei művészeti élet egyik meghatározó személyisége. 2000-ben a Magyar Köztársaság Érdemes Művésze lett. A festészet mellett az 1960-as évek közepétől zenével, fotózással, szobrászattal, performansszal is foglalkozik. 1981-ben az A. E. Bizottság együttes, majd több zenekar alapítója.

Hogyan született az Új Modern Akrobatika?

– Amikor 1986-ban „leállt” a Bizottság zenekar, nagyon sok energiánk felszabadult, és létrehoztuk az Új Modern Akrobatikát, ami zenés dolog volt, de elsősorban performansz irányba erősödött, ami annak volt köszönhető, hogy feLugossy László és Szirtes János nagyon egymásra talált. Ezt is addig csináltuk, amíg nem untuk meg magunkat. Szép időszak volt, és az Új Modern Akrobatikát most felélesztjük ezen a kiállításon, összeáll a kvartett.

Mi tartja össze, mi mozgatja ezt a kvartettet, az Új Modern Akrobatikát ennyi év után is?

– Jó kérdés, én magam sem tudom, sosem gondolkodtam ezen. Valahogy mindannyiunk életútja, a sorsunk így hozta. Annak idején találkoztunk, és nagyjából azonos gondolkodásunk volt, ami összekapcsolt minket. Régen, amikor több energiánk volt, nagyobb kreativitással, akkor intenzívebb volt az együttműködésünk. Azért is örültünk ennek a kiállításnak, mert több mint húsz év után jöttünk vissza a Miskolci Galériába – együtt. Az, hogy eszébe jutottunk a galériának, nagy öröm számunkra. Ami összetart minket máig is, az az egymás iránti megbecsülés. Fontos, hogy a másik munkái inspirálnak minket. Ha körbenézek, örömmel látok új és régi dolgokat is.

Annak idején, az 1980-as években volt lehetőségük kimenni Nyugatra. Nem akartak akkor kint maradni?

– Nem tudok róla, hogy akkoriban bárki is le akart volna lépni. Én szeretek egy helyben maradni, máig ugyanabban a házban élek Szentendrén, ahol felnőttem. Úgy érzem, nem tudtam volna alkalmazkodni külföldön.

Amikor elkezdték, nem volt internet, mobiltelefon, vagy éppen műholdas tv. Mindez hogyan hatott a művészetükre?

– Kettős hatásuk van a technikai vívmányoknak: nagyon jó, hogy van, zseniális dolog. Nap mint nap rácsodálkozom, mint ahogyan most, amikor a GPS idehozott. ,,Forduljon jobbra, balra, menjen tovább 100 métert.” Nagyon jó dolog! Viszont bizonyosan vannak nem látható, vagy még most nem felmérhető hátrányai is. A kommunikációnkat, a szervezést segíti, ám a művészeti munkásságban nem igazán alkalmazom. De persze a fényképezőgépet használom a telefonban, vagy éppen élő adást is indíthatok, ezek nagy lehetőségek.

A zene mit jelent az életében?

– Nem tudnék nélküle meglenni, ám továbbra is csak hobbiszinten művelem. Amatőr módon csinálom a zenekart, örömzenélünk. Ha hívnak, és van időnk, kedvünk; megyünk és zenélünk, leginkább kis klubokban. A zene számomra jó kikapcsolódási lehetőség, kiszakít az otthoni festészetből, ami, ugye, egy magányos tevékenység. Egyedül otthon. Van, hogy hetekig ki sem mozdulok.

Nem gondoltak arra, hogy a Bizottság zenekarral esetleg még egyszer összeállnak?

– Ezzel kapcsolatban sokszor megkerestek a múltban, hogy álljunk össze, csináljunk valami gigakoncertet. De annak idején, amikor mi ezt abbahagytuk – mert nem oszlott fel a zenekar, hanem felfüggesztettük a tevékenységünket, mivel más dolgok kerültek előtérbe az életünkben –, megbeszéltük, hogy akkor fogunk ismét játszani, ha lesz közös igény, vagy valami jó ötlet, ami minket újra megtermékenyít. De ez eddig – 1986 óta – nem jött el… Ám ki tudja, nincs kizárva, bár már nagyon kicsi az esélye, hiszen eljárt felettünk az idő. Nincs már annyi energia, más dolgok járnak az agyunkban. Közben magányosabbak lettünk, ami nagyon jó, bármilyen furcsán is hangzik. Az idősebb korral járó állapot más területre visz, ahol szívesebben tartózkodom.

Fiatalon is valami hasonlóra gondolt? Arra, hogy ha 70 körül lesz, valami ilyesmi lesz?

– Nem tudtam, milyen lesz, viszont volt egy elképzelésem. Ez egy dadaista dolog, ugyanis munkaterápiás tevékenységnek tekintem minden tennivalómat, és azt gondoltam, hogy a művészettel való foglalkozás egy célt szolgál: hogy megszüntessem azt a fajta igényt, hogy ezt kelljen csinálnom. Célul jelöltem ki, hogy ha az 50 évet megélem, akkor, ha reggel felkelek, az legyen a dolgom, hogy nem kell csinálnom semmit, és minden rendben van körülöttem. Nem sikerült ezt megvalósítanom… Pont az ellenkezője van, semmi sincs rendben, minden szanaszét van, ráadásul rengeteg ötletem van, amire esély sincs, hogy megvalósítsam. Mert nincs idő, és a korral járó energiavesztés is megakadályozza.

Hogyan lehetett lemeze, ráadásul kettő is, a Bizottság zenekarnak?

– A lemezkiadó hivatal nem értette, hogy ki szereti, amit csinálunk, ám mivel mi képzőművészeti vonalon is mozogtunk, nem fértünk bele a hivatásos rockzenei életbe. Ám a ’80-as években az újhullám jó szellemi környezet volt, ez akkor valamilyen hiányt pótolt. Amikor a hanglemezgyár egyik prominens vezetőjével készült riportban Wahorn András (a zenekar szaxofonosa, énekese, nem mellesleg festőművész, grafikus, zenész – a szerk.) véletlenül meghallotta, hogy ezek az újhullámos zenekarok nem is nagyon jelentkeznek lemezkiadásra, aktivizálta magát és rengeteget küzdött a hivatallal, mire ez a két lemez megjelenhetett.

Az elmúlt évtizedekben Szentendre milyen irányba változott?

– A lényeg nem változott, ám persze nagyon sok minden más lett. Az, hogy például divat lett maga a hely, nos, azt pozitív változásnak tekintem. Annak idején – a ’70-es, ’80-as években – azt, amit csináltunk, nem is értettük, miért olyan érdekes, hiszen számunkra magától értetődő volt. Most már jobban látom, hogy miért volt érdekes. Azért, mert nem sokan csináltuk. Ma? A fiatalok ebben nőnek fel, nem olyan nagy szám. Galériák nyíltak a rendszerváltás után, a kortárs művészet megjelent az aukciókon, amit régen el nem tudtunk volna képzelni. Van egyfajta pozitív változás. A társadalom megítélése a kortárs művészet felé is egy polccal talán feljebb került, de nincs a helyén. Ám mégiscsak történt változás, amihez mi is hozzájárultunk talán egy kicsit.

Öcsike

Öcsike, így hívtuk, hívjuk, így jut eszembe. Először inkább Öcsi volt, aztán jött a becézés. Mintegy gyereknél, csak éppen az idő múlásával. Azt hiszem, ez a szeretet jele és szépen illeszkedik a dadaista, szürrealista vonalba is. Összetéveszthetetlen hangja is azonnal beugrik, néha a legváratlanabb pillanatokban, amikor az élethelyzeti megnyilvánulás adja magát, valahogy így: ,,körülleng a dekadencia, különös és perverz illata, na ne, na ne, na ne hülyéskedj. Veleeem.” A velem-et jól elnyújtjuk, és valóban, különös módon máris jobb kedvünk támad. A művész úr ugyanis mind képeivel, mind pedig dalaival magabiztosan kezeli a leghatásosabb ismétlőfegyvert, a humort. Így aztán gyógyító tevékenységként is tekinthetjük munkássága jelentős részét. Így volt ez már a nyolcvanas években is, amikor a Bizottság tánczenekar koncertjein szakadtunk a röhögéstől. Nekünk, a kor-és kórtársaknak az volt az igazi felszabadulás. Megmutatta a kor képtelenségét és azt, hogy ha már úgy tűnik (úgy tűnt), hogy ennek itt sose lesz vége, legalább nevessük ki. Komolyan, persze. Mert minden ugyanaz, másképpen. Autodidakta képzőművésznek és hobbista örömzenésznek mondja magát. Rendkívül szerencsés konstelláció. Frenetikus életúttal. Nézzük csupán a szavakat, amelyek most következnek, életpályamodell jön. Az NDK-ban elfoglalt mezőgazdasági gépgyári présgépkezelő státusztól a nyolcvantagú Planetáris Űrharmonikusok együttes létrehozásáig. Ez aztán az új és modern akrobatika. Mert az, ami lenn van, ugyanaz, mint ami fenn van, és ami fenn van, ugyanaz, ami lenn van, ahogyan azt Hermész Triszmegisztosz oly frappánsan megfogalmazta. ef Zámbó István hamarosan (2020. január 3.) hetvenesztendős lesz. És mindeközben ólomszárnyú madárként repült az idő. Saját képzavar, tőlem, neki.

Hegyi Zoltán