Lugossy László szobrászművész elégedett azzal, ahova elért

Lugossy László 1944-ben született a romániai Zilahon. Az alkotó ma már azt mondja, a véletlenek összjátéka játszott közre abban, hogy szobrászművész lett. Édesapja egyéni vállalkozó volt, osztályellenségnek számított, ezért a szülővárosának középiskolájába nem vették fel. Már gyermekkorában szívesen rajzolt, ezért a zilahi elutasítás után a kolozsvári képzőművészeti gimnáziumba iratkozott be, majd a szintén kolozsvári Képzőművészeti Akadémia szobrász szakán szerzett diplomát 1968-ban.

A főiskola befejezése után Kolozsváron élt, majd sorkatonai szolgálatot teljesített. Ezután dolgozott több munkahelyen, például egy évig tanárként egy középiskolában, majd feleségével, Lugossy Edit textilművésszel Nagybányán telepedett le. A helyi kerámiagyárban dolgozott, ahol az üzem technológiáját is használhatta alkotásai elkészítéséhez. A falurombolás idején a házukat is elbontották volna, ekkor döntöttek úgy, hogy áttelepülnek Magyarországra. 1990-ben költöztek Veszprémbe, ahol korábban még nem jártak, a szobrászművésznek mindössze egy ismerőse lakott akkor a megyeszékhelyen. – A rendszerváltás utáni eufória idején telepedtünk le, ami azért megkönnyítette a helyzetünket, rövid időn belül sokakkal találkoztunk – idézi fel. Az egyik megrendelés aztán idővel hozta a következőt, leggyakrabban azóta is felkérésre készíti az alkotásait. Ez nagy szabadságot biztosít, ritkán kell kompromisszumot kötnie.

A megyében és Veszprémben is több köztéri munkája látható – például a második világháborús emlékmű a szakrendelő közelében, vagy a Szent Korona és a koronaőrök tiszteletére emelt emlékmű. A legsikerültebb köztéri alkotásának a tésit tartja, ahol egy helyszínre készült a Gulag-, az 1848-as és az 1956-os emlékmű. Több önkormányzat, például a sümegi vagy a veszprémi felkérésére díjakat készített. Azt mondja, műveit nem lehet kategorizálni egyik vagy másik stílusba, szerinte a mívesség, a kidolgozottság a legjellemzőbb stílusjegye. Nem követi a szobrászatban uralkodó trendeket, sosem csatlakozott a legdivatosabb irányzatokhoz. Lugossy László évtizedekig bronzzal és saválló anyaggal dolgozott, majd egy olaszországi szimpóziumnak köszönhetően kezdett el foglalkozni a kőszobrászattal. Mint mondja, minden anyagnak megvan a szépsége és a nehézsége is, de a legnagyobb kihívást a bronz és a kő jelenti számra. A bronzot nem lehet egyedül készíteni, és megfelelő technológia kell hozzá – az öntése 1200 fokon történik –, ezért a saválló anyagok megmunkálása felé fordult, ám idővel úgy érezte, formailag zsákutcába került, és kőszobrászattal kezdett foglalkozni.

Lugossy László gyakran járt külföldre szobrásztalálkozókra, így világszerte számos országban láthatók művei. Mindegyik szimpózium nagy kihívást jelentett, mert ismeretlen anyaggal és idegen emberek között kellett dolgoznia. Mindegyik találkozó emlékezetes számára, de a legjobban Lengyelországban érezte magát, amikor egy nagy szoborpark szomszédságában laktak műteremlakásokban a résztvevők. Az évek során járt Egyiptomban, Törökországban, Olaszországban és Csehországban is szimpóziu- mokon, az ezeken szerzett élmények nagy lendületet adtak a munkához hazatérése után. A szimpóziumokon megismert alkotóknak kétszer szervezett kiállítást: egyszer a Csikász Galériában cseh, lengyel és szlovák művészekkel állított ki közösen, a füredi Kisfaludy Galériában pedig tíz ország alkotói mutatkoztak be.

A művész több alkotáson is dolgozik párhuzamosan. A napokban fejezte be Vönöczky Schenk Jakab ornitológus mellszobrának negatívját, amelyet a Magyar Madártani Intézet felkérésére készített. Nyáron kezdett neki a ka­vicsfogú álteknős szobrát kifaragni, valamint az almádi önkormányzat megrendelésére bronzplakettet készített. Arról is kérdezem, mennyire megterhelő 75 évesen a kőszobrászat. – Ez egyfajta sport: az első két napban izomlázam van, aztán megszokja az ember, hogy napi hat-nyolc órán keresztül tartja a hat és fél kilós flexet. Legalább nem kell fitneszterembe mennem – mondja mosolyogva. Amíg fizikailag és szellemileg bírja, addig folytatja a munkát.

Mostanság sokat elemzi a helyzetét, visszagondolva a pályájára, és rendre arra jut, elégedett azzal, ahova elért, és a fontos döntésekben ma sem határozna másként.