Pöttyös nyakkendő

Az évtizedek folyamán összegyűjtött tárgyi, vagy írott emlékek egykor nagyon becsesek voltak számomra. Egy-egy könnycsepp-foltos fénykép, vagy egy foszladozó kifakult textildarab, rég elfeledett emléket hoz a felszínre. Főleg amikor rádöbbenünk, hogy rajtunk kívül nincs már élő ember, akinek mondana valamit a másnak „olcsó kacatként” fiók mélyén lapuló relikvia.

Közelmúltban emlékeztünk az első világháború befejezésének centenáriuma alkalmából, a szenvedést, véráldozatot követelő négy évre. Sok kutatás, visszaemlékezés napvilágot látott. Egy ilyent én is őrzök a régmúltból. Néhai édesapám használati tárgyaiból csak a díszesen faragott csontnyelű borotváját és egy fekete alapú fehér pettyes nyakkendőt tudtam megőrizni. Néhány megsárgult töredezett szélű fénykép társaságában, selyempapírban pihen sok-sok éve egy faragott dobozban. Az a bizonyos „fehér pöttyös fekete nyakkendő” még a „boldog békeidőkben” készült a monarchia fővárosában, Bécsben. Apámat 1913 őszén nagy megtiszteltetés érte, a községi elöljáróság választáson községi képviselőnek jelölték. Nagy szó volt a község életében, mivel ezekre a posztokra mindig „javakorabeli gazdákat” jelöltek és választottak. Ő akkor 26 éves nőtlen fiatalember volt. Igaz, édesapja évek óta tartó betegsége miatt, apró mostoha testvérei felnevelésének a gondja nyomta már a vállát. Iskolai végzettségét is csak hat elemi jelentette. Ennek ellenére a tudásszomja olyan erős volt, hogy önszorgalomból szerzett műveltsége, tájékozottsága a község minden lakójából elismerést, tiszteletet váltott ki, és ezért jelölték a falu vezetőségébe.

Ám az, hogy a testület titkos szavazással őt ajánlotta a falu bírójának az mindenkit meglepett, de leges-legjobban magát a bíró jelöltet. A meglepetés nem volt olyan erős, hogy, – bár tisztelettel az apja korabeli tekintélyes testület iránt – határozottan ne utasítsa vissza a felkérést. (Ahogy az elkövetkező harminc évben még számos alkalommal). Rövid, lényegre törő, rövid beszédében elmondta: nagyon szereti szülőfaluját és szívén viseli földijei sorsát – ahogy ősei is több száz éve – de ő viszolyog minden nyilvános szerepléstől. A vezetőség munkájában boldogan részt vesz, segíti munkájával, tanácsaival a község boldogulását, de csak úgynevezett „szürke eminenciásként”, aki csendben figyel, gondolkodik, cselekszik, de a nyilvános szereplést „tisztelettel” meghagyja másnak.

Mondanom sem kell, ezzel még nagyobb népszerűsége lett a falu szemében. Nagy tájékozottsága ellenére, megőrizte szerénységét és ez végig kísérte javaslatait, tetteit az elkövetkező évtizedekben. Állandó tagja lett a testületnek, keményen kiállt az igazság, humánus döntések mellett, de a bíró, nyilvános vezető szerepét, a későbbiekben sem vállalta el.

Az első jelölést követő eskü tételre kapta a fekete alapon fehér pöttyös nyakkendőt, az akkor húszéves József testvérétől.

Öccse a császárvárosból hozatta egykori iskolatársának édesapjával, a díszes dobozba csomagolt tiszta selyem nyakravalót. Emblémája szerint a forgalmazója a császári udvarnak is szállítója volt.

De csak egyszer viselte apám a szép nyakkendőt. Amikor a következő községi választás történt, igaz Péntek Eleket újra beválasztották, esküt is tett, de a fehér pettyes fekete nyakkendőt nem viselte akkor sem és soha többé, örökre dobozában őrizte. Ugyanis, akkor már szeretett testvére Péntek József tüzér őrvezető már a galíciai hegyek között aludta örök álmát. Alig egy hónappal a hadüzenet után – amikor még az első falevelek sem hulltak le – (ahogy apostoli királyunk ígérte hazatérésre), a galíciai Tarnapol város ostrománál hősi halált halt.

Mint drága emléket édesapám haláláig megőrizte, bár soha többé nem viselte. Ameddig lehetőségem lesz, én is tovább őrzöm mindkettőjük emlékét. Ez nekem egy selyem nyakkendő igaz története.

Némethné Péntek Zsófia vagyok, életem nyolcadik évtizedét taposom.

Tarsolyomban rengeteg olyan régi esemény emléke van, aminek ma már nyomát sem találnánk, sem falun sem városon. Írásaimban ezekből mazsolázok, szórakoztató és tanulságot sem mellőző formában. Letűnt korok eseményeit, embereit megismertetve az iránta érdeklődőkkel.