Emlékkönyv másképp

Idén az orgona virága a szokásosnál gyorsabban szárad szürkéslila színre váltva, mint a korábbi években. Túl nagy a hőség júniushoz képest, az udvaron egy nagy tölgy árnyékában jeges limonádét szürcsölnek a szomszéd lányok. A forró szél valahol egy elvékonyodott hangú kisiskolás énekébe karol, s könnyű suhanással viszi el a távolba az évzárón közösen előadott dalt, gyermekkorunk utolsó előtti lenyomatát. A végsőt, a legfontosabbat azóta is féltve őrzöm gitártokom belső zsebében, egy lila borítójú kottafüzetbe zárva.

Emlékszel? Hintázunk és mezítláb játszunk ugróiskolát a téren mindaddig, amíg fel nem ébredek arra, hogy a krétával teleírt járdát már azelőtt elmosta a kilencvenes évek legnyáribb zivatara, mielőtt még véget ért volna a játék. Még egy kör lett volna hátra…Emlékszel? Ez az utolsó nap, hogy együtt lépünk ki a tanterem ajtaján, s ekkor kísérsz el utoljára a főtéri elágazásig, ahol további sok sikert kívánsz a nélküled folytatódó életemhez, elbúcsúzunk örökre. Mész, és nem nézel vissza, pedig én még tétovázok, hogy talán mégis hátrafordulsz, és eljössz még egy darabig, mondjuk úgy kábé a világ végéig legalább. Gyerek vagyok, tündérmesékben létező.

Emlékszel? Nem teszek semmit, csak állok ott megszeppenve, várok éveket, mert hiszek időben s akaratban, mi képes arra, hogy lelassítsa az emlékkönyv lapjainak darabokra hullását, s megőrizze a bejegyzéseket egészen addig, míg tizenöt évvel később ledobom magamról ezt a púderporos, mélyre rejtett révedést, és kitöröm a partszakasz kontúrvonalát engedve, hogy átjárja tüdőm egy másik, szomorúbb évszak rozsdavörös bársonylehelete. Hagyom, hogy elkapjon egy hullámzó, didergő remegés, a felismerés, hogy már nem fázom.

Emlékszel? Ha lenne elég bátorságom, megszólítanálak, de szinte biztos, hogy úgysem vennél komolyan, így inkább kihagyom kettőnkből az igazságot. Azt, hogy ezután sem lesz olyan lüktetés az agyamban, ha hozzám ér egy akármilyen kéz, vagy nem érzem többé a nyitott ablakon beszivárgó esővízen át pulóvered illatát. S minél messzebb rohansz, annál kevésbé érzem, annál összemosottabbá válik más öblítők örvényében a belőled varrt évek száma. Hiába tiltakozok, kapálózok kézzel-lábbal, hiába kiáltom torkom szakadtából, hogy nem akarom semmivé felejteni, nem hall egy árva lélek sem. S te csak nézed némán, ahogy kifutok az üres utcára, oda, ahol a sok évnyi tévelygés után egy új életben megint szembejössz, hogy behívj. Nézed, de nem teszel semmit, nézed, amint magamra húzlak, és elsuttogom a történetet egy sokfejű sárkányról, melynek levágott fejei folyton visszanőnek. Nem úgy, mint gyermekálmom törékeny törzséből kinyúló ágai, melyekből az utolsót másik éned épp az előbb tördeld apró darabokra. Nézed, ahogy újra és újra ugyanaz történik velünk, de mindegy, nem számít, mert bevillan, hogy “Thank you for the tragedy, I need it for my art.” – Ez lebeg előttem ma is, akár hányszor megtörténik velem ugyanez. Jó alapanyag vagy, egy egész életen át tartó.

Emlékszel? Szerinted sokáig szeretni az nem valószínű, de legalább őszinte. „Nincs sok időnk”– visszhangoznak szavaid a végeláthatatlanul üres térben. Valami csörömpöl a fülemben, mintha apróra zúzott üvegkavicsokat szórnának szerteszét testemben, amelyek aztán belülről fúrják át magukat a csonton, velőn. Az esték egyre hűvösebbek, a bőröm meg hullafehér, vérzéstelen a sok napszámlálástól, az éjszakai hidegrázástól. Óriási, keserű gumók nőnek a torkomban, amiket nem tudok lenyelni, sovány leszek a kimondhatatlantól.

Emlékszel? Hiába rúgjuk a port az erdőszéli ösvényen, keresve sem találjuk az elgurult álomkapszuláinkat. Több évtizednyi gyaloglás után fáradtan huppanunk le a kiégett fű közé, elterülünk, farkasszemet nézünk a napsütéssel, aztán egymással. Mindketten tudjuk, hogy köztünk többé nem fog történni semmi, hogy holnaptól már teljesen természetesen maguktól íródnak bele a naptárba az ugyanolyan hétköznapok betűi, és mindezt nélkülünk, hogy láthatatlanná alakulok nemsokára, s te sem leszel számomra többé látható. Hogy abban a pillanatban, ahogy egy vonatfütty belehasít a súlyos csendbe, melyben már egy ideje törökülésben ülünk, meginog, majd végleg összedől körülöttünk a papírvilág. Kérlek, emlékeztess, mert magamtól nem fogom tudni, hogyan jutottunk át a túloldalra, vagy melyik új világ kapujában állunk a következő percben. Tudod, egész más veled lábat lógatni a semmi a peremén, más, mint azelőtt. Most egészen nyugodt minden. Melléd bújok és visszarejtem párnám alá a lakattal lezárt emlékkönyv kulcsát, aztán behúzom a sötétítő függönyöket is. Van még négy óránk aludni.

Te már nem emlékszel, de én még mindig „thank you for the tragedy”, és igen, azóta is ezt dúdolgatom megszokásból, akár hányszor kiülök a reggeli kávémmal a muskátlis teraszra. Csak aztán elfelejtem megmosni az arcom hideg vízzel, lekésem az utolsó utáni buszt is, s mire odaérek akárhova, már kibogozhatatlanul tekeregnek hajcsomóim, s cipőm sarkán dédelgetett illúzióim is a járda repedései közé ragadnak. Te már nem emlékszel, de én becsapom magam mögött a mosdó ajtaját, dühöngök, döngetem a falakat, kiöntöm az odaégetett vacsorát, hozzád dobom a párnát, eltöröm a tükröket, vörösre sikálom magam olcsó szappannal. Végül persze megunom ezt is, s bekiáltok neked, hogy gyere, még utoljára ülj ki mellém a napra, innen jobban hallani a Tűztorony harangjátékát, jobban látni a Benedek-hegy ívén még éppen pislogó nap sugarát, melynek fényében már halványan, de azért éppen kivehető a szamárfülesre gyűrt kottafüzet utolsó bejegyzése. Egy mondat, mely a lila borító mögött azóta is ott szuszog a krétaporos ujjlenyomataidtól átitatott leghátsó oldalon. Egy elcsépelt, közhelyes mondat, mit kimondani is felesleges, mert mostantól másképp gondolok rád vissza, akárhányszor eszembe jutsz.

Éltető Erzsébet 1988-ban született Marosvásárhelyen. A Pannon Egyetemen végzett, ahol magyar nyelv és irodalomból szerzett mesterképzést, de összehasonlító irodalom- és kultúratudományt is tanult. Jelenleg kulturális szervező Várpalotán, ahol a Krúdy Gyula Városi Könyvtár munkatársaként 2015 óta kreatív írásműhelyt vezet.

Rendszeresen ír kritikákat, recenziókat a Séd című veszprémi kritikai lapba, de jelentek meg írásai a Tempevölgyben, novellái és versei a Vár Ucca Műhelyben, valamint a Parnasszus című irodalmi folyóiratban is. Legutóbb az Első Világháború Centenáriumának Veszprém Városi Emlékbizottsága (EVCE) és a Művészetek Háza Veszprém meghívásos prózaírói pályázatán ért el első helyezést. 2012 aktív óta tagja az OdaLÖKött KÖLtészet – Slam Poetry Veszprém csapatának, szabad idejében főként kortárs magyar irodalmat olvas, kedvencei: Szabó T. Anna, Tóth Krisztina, Dragomán György, Lackfi János, Varró Dániel.