Repülés a lécek felett-Bencze Ilona igyekszik jóban lenni önmagával

Mindenkinek kötelező a saját pályáján versenyeznie, a megmérettetés személyre szabott – mondta Bencze Ilona, a népszerű színművésznő, a Madách Színház legendája, aki nemrég ünnepelte a hetvenedik születésnapját, természetesen a színpadon, hiszen ez az élete.

A legszebbek között

Bencze Ilonát választották már be az ötven legszebb magyar nő közé, lényéről, játékáról, hangjáról, színpadi teljesítményről a legmagasabb szintű jelzőket is fényesre csiszolták a kritikusok az elmúlt 45 évben. Ebben szerepel a titokzatosság, a megfejthetetlenség, a belső harmónia, a női erő, a hitelesség, az elegancia.

Nemrég a Mamma Mia! előadás játékmestereként járt Veszprémben. Ült a nagy arénában egy széken, és gyakorlatilag újra bepróbálta a gigaprodukciót a szereplőkkel. Mert ez is a játékmester feladata. A próbafolyamat alatt végig a rendező mellett dolgozik, figyel és jegyzetel. Minden rendezői elképzelést ismer, a kettős-hármas szereposztásoknál pedig pontról pontra átveszi, rendelkezi, próbálja a színészekkel mindazt, amit Szirtes Tamás megálmodott.

Nehezebb ez, mint a szí-nészi munka, hiszen itt másfajta koncentráció és megosztott figyelem szükséges. És fárasztó is, hiszen nemcsak az írói, rendezői, színészi szándékra kell nyitottnak lenni, hanem együtt dolgozni a műszakkal, a hanggal, a fénnyel, a jelmezesekkel, díszletesekkel. Egy csapatmunka fon- tos láncszeme ő, s nem kell kiabálnia ahhoz, hogy figyeljenek rá.

Rövid idő alatt elérte, hogy főszerepeket osztottak rá

A legszebben beszélő színésznők között emlegetik. Hangjában hordozza a versek, a költészet szeretetét, a magyar és világirodalom kincseit, és persze a Madách Színház történetét. A teátrum prózai aranykorszakában olyan művészekkel találkozhatott, játszhatott együtt, akiknek neve ma is ott ragyog a szakma felejthetetlen csillagai között. Ádám Ottó rendező és igazgató idején Pécsi Sándor, Darvas Iván, Gábor Miklós, Dajka Margit, Kiss Manyi, Psota Irén, Tolnay Klári, Bessenyei Ferenc, Márkus László, Mensáros László, Mezei Mária sétált a színházi folyosón, s előfordult, hogy ők így mind, együtt ugyanabban az előadásban szerepeltek, közben pedig délelőtt a színpadon Psota Irén, Garas Dezső, Haumann Péter, Huszti Péter, Balázsovits Lajos, Sztankay István, Avar István próbált egy másik darabot. Amikor bekerült ebbe a csapatba, Bencze Ilonát magukkal vitték a tenyerükön ezek a művészek. Pályakezdőként hirtelen kellett beugrania a Sosem lehet tudni című előadásba két próbával. Hibátlanul játszott. Rövid idő alatt elérte, hogy főszerepeket osztottak rá, hogy repülhessen velük. És repült is. Színpadon, filmen, tévé- és rádiójátékban egyaránt. Sok fotót, pillanatfelvételt hordoz a lelkében, albumaiban, ebből is az egyik legkedvesebb számára az, amikor 1977-ben a Mesélő városok sorozatban Ruttkai Éva lányát játszotta, és sokan tényleg annak is gondolták akkor a hasonlóság miatt.

Lelkében viszi őket, és így dolgozik mindig. Ezért sem hallhatta őt senki még kiabálni. Mert az általa teremtett színpadi és azon túli csendben ott élnek azok, akiknek minden kiáltásnál erősebb az energiája, még emlékként is. S ezt szelídségben, tiszteletben, a családi gyökerek eltéphetetlen erejével sugározza a lélek. Igaz, ő soha nem a könnyebbik ösvényen indult el. Egy Somogy megyei kis faluból származik, és kevesen tudják, hogy 5 kilósan, 67 centisen született, édesanyja 19 évesen hozta a világra. Öten voltak testvérek, nem éltek jó körülmények között, mégis boldog napokat töltöttek együtt. Olyan lelki gazdagságot örökölt, amely élete végéig kíséri. Vonzotta a jogi pálya, tanár is szívesen lett volna, de jeles érettségije ellenére inkább dolgozni kezdett, hogy segítse a családját. Közben elment egy kaposvári színjátszó körbe, és ott biztatták, hogy jelentkezzen a színművészeti főiskolára. Elsőre vették fel.

A Jászai-díjas, Érdemes Művész látja, érzékeli, hogy a világ változik, az emberek színházról alkotott képe is. Minden kinyílt, minden látható, mindenhová be lehet pillantani. Olyanná váltak a hétköznapok körülöttünk, akár egy hangoskodásokkal telített piac. Mosolyogva jegyezte meg: „az arány- és erénytévesztett világban is meg lehet találni az utat, a feladatot”.

Ahogy írja könyvében: ,,az élet egy futóverseny, amelyben az embernek néha még önmagát is le kell előzni. Ma már úgy gondolom, hogy magasugrás. Átbújni és megúszni sem lehet a lécek adta kihívásokat. Nincs két egyforma életpálya, és a lécmagasságok sem azonosak. Mindenkinek kötelező a saját pályáján versenyeznie, a megmérettetés személyre szabott. A látszólagos győztesek lehet, hogy végül vesztesek maradnak, és fordítva is igaz lehet ez. Bármilyen utat is járunk, a ku-darcaink, megpróbáltatásaink, betegségeink mind-mind fontos életfeladatokat hordoznak, és azért vannak, hogy változtatásra ösztönözzenek.”

Ezért sem félt soha a változástól. Teljesítménycentrikus a világ. A színházaktól, színészektől nemcsak azt várják már el a nézők, hogy hiteles szavakat mondjanak el az életről, legyen katarzis a nézőtéren, élje át, hallja meg a közönség mindazt, amit helyette elmesélnek, mert ott feszülnek ezek az érzések bennük is, hanem a zene és a tánc nyelvén is képesek legyenek így a varázslatra. Bencze Ilona ennek a változásnak is részese lehetett folyamatosan. A Macskákkal is beírta a nevét a teátrum és a hazai színjátszás történetébe. A premiert törött bokával játszotta végig, és utána harminc esztendeig lépett színpadra a rekorderprodukcióban Bombalurina, majd Grizabella szerepében. Ma is játszik a színház zenés előadásaiban, Az Operaház Fantomjában, a Mary Poppinsban, az Erkel Színházban pedig a Billie Elliotban. Szereti ezeket a darabokat is, akárcsak a prózai műveket. Mintegy száz színpadi szerep mellett rendezőként is bemutatkozott, tanított a Madách Stúdióban, játszott több vidéki színházban, Kecskeméten, Sopronban és Zala-egerszegen is, Budapesten pedig például a Karinthyban, a Turay Ida Színházban. Mérleget még nem készített, de magáról már vallott az Arány és erény című életrajzi könyvében, amelyben öninterjúként önmagával beszélget arról, miként látja az életét, pályafutását. A kiadója már kérdezte tőle, hogy esetleg egy második könyvet mikorra vállalna, ő még kis türelmet kér.

Nincs különösebb titka

Bencze Ilonát hetvenéves születésnapja alkalmából a Madách Színház színpadán köszöntötték, a közönség felállva tapsolta meg őt mind-azért, amit az elmúlt 45 évben adott számukra. Boldog volt, meghatott. Sorra adta az interjúkat, ahol többször szóba került a szépsége. Úgy érzi, neki nincs különösebb titka, mint az, hogy igyekszik jóban lenni önmagával, és nem a világ visszajelzéseire vár. Tudja a feladatait, beleáll azokba, figyel magára, a testi, lelki, szellemi egészségére. Arra, hogy ami időt ad neki a sors, azt próbálja harmóniában tölteni szeretteivel, lányával, aki ugyan nem követte őt ezen a pályán, de remekül énekel. Már van közös műsoruk is.

A színművésznő azt gondolja, az életben valójában nem is a szépség a lényeg, hanem az, mit közvetít az ember, hogy van-e valakinek kisugárzása. A szépség ugyanis pont úgy mérhető, mint a tehetség: kinek tetszik, kinek nem. Főleg, ahogy a szépség és a tehetség erősíti vagy gyengítheti is egymást. „A csúnyácskát felragyogtathatja a tehetsége, annak hiánya viszont a szépet elcsúfíthatja.” Ahogy a belső megnyilvánul, azt sugározza a külső. Az arc az élet lenyomata. Ő ezért is minden új napot megköszön, hogy megdolgozhat a boldogságáért, örömeiért. És ezt a gazdagságot senki nem veheti el tőle. Ez ad számára biz-tonságot, erőt és tartást. Béke honol benne, s egyfajta belső öröm.

Azt tapasztalja, manapság mindenki a titkot kutatja, a fiatalságét, az egészségét, a szépségét, a gazdagságét, a sikerét. Titok pedig szerinte vagy van, vagy nincs. Neki például az, hogy nem keresi, hanem járja a számára kijelölt utat. Ha pedig jön valami nehézség, azt nem kikerüli, hanem szembenéz vele, és megpróbálja megoldani. Hiszen az élet tényleg magasugrás. És így lehet repülni színpadon és azon túl.