Éltető Erzsébet: Molyirtás

– A kora esti vonattal érkezem. – mondtad kimért, szigorú hangon. Tudtam, hogy mindössze az itt hagyott cuccaid miatt jössz vissza, jobb is, csak a helyet foglalják, így is kicsi a lakás, összesen 40 négyzetméter, és nekem nagyon rossz állandóan kerülgetnem a bezacskózott ruháidat. Kábé 6 hónapja várom, hogy gyere vissza értük, minden másba már azelőtt beletörődtem, hogy utoljára csuktad be magad mögött az ajtót.

Van még egy kis időm az érkezésedig, így lecserélem a konyhában az összemaszatolt, piros-fehér kockás abroszt egy fehérre, elindítok egy mosást, parfümöt fújok a csuklómra, vörösbort töltök magamnak egy kint felejtett vizes pohárba, majd hagyom, hogy minden egyes korty eszembe juttasson egy-egy elfojtott emléket rólunk. Most ott hullámzik a vízkőtől homályos pohárban a kora őszi séták avar illata, az esti összebújások, az első közös karácsony, szilveszterkor a fogadalmak, amelyekről tudtuk, hogy nem fogjuk őket betartani. Minden évben azt mondtuk, hogy majd jövőre más lesz, és valóban…Egy nap jött más.

Ahogy erre gondolok, fázni kezdek, azt hiszem, innom kell még egy pohárral. A lámpa körül egy jól megtermett molylepke cikázik, hol a lámpabúrának, hol a falnak csapódik. Lefújom rovarirtóval, és undorodva dobom a kukába a tetemet. Aztán ránézek a mikrón az órára, várom, hogy befusson az állomásra a vonat, mert onnan már csak 10 perc séta a lakásom, és itt leszel. Persze, közben úgyis megszólal a hangosbemondó, amelyben tárgyilagosan közli egy női hang, hogy te várhatóan 5 percet késni fogsz, de ne aggódjak, ezt legfeljebb még háromszor fogja bemondani, az a maximum, addig nyugodtan igyak egy harmadik pohárral is abból a drága borból, amit erre a különleges napra tartogattam.

Hallgatok a hangra, töltök még egyet, de közben kezd fogyni a türelmem, és az időm is ebben a nagy várakozásban. Emlékszel? Egyszer azt mondtad, ha elhagyom minden elvesztegetett pillanatom, akkor te majd adsz nekem a tiédből, még akkor is, ha nem leszel elég közel. Megcsinálod ugyanúgy a vajas kenyeret a kakaóval, és csak utána hagysz magamra, azt mondod, egyetlen napig. Kár, hogy már 6 hónapja számolom azokat az egy napokat.

Aztán végre jössz, itt vagy. Amikor belépsz, parfüm helyett már csak a rovarirtó és a bor szagát érzed, s ránézel a mikrón az órára, hogy meglesd, mennyit is ment előre a mutató legutóbbi ittléted óta.

– Kérsz egy pohárral? – kérdezem, de ahelyett, hogy válaszra számítanék, máris odakészítem melléd egy doboz cigarettával együtt. – Gondolom azóta is szívsz.

– Tulajdonképpen csak a cuccaimért jöttem. Sietek. – mondod idegesen, s még csak le sem ülsz az asztalhoz, hanem az ajtófélfának dőlve egy szempillantás alatt iszod ki a pohárból a bort, aztán egyből meggyújtod a cigit.

– Még mindig nem lehet bent rágyújtani. – közlöm a hangosbemondóból áradó női hang tárgyilagosságával.

– Jó, bocs már... – mondod lenézően, majd odalépsz a teraszajtóhoz, egy mozdulattal félrehúzod a bordó sötétítő függönyt. Látom, hogy nincs kedved maradni, egyetlen perc alatt szívod végig a cigit, majd megkönnyebbülten csukod vissza magad mögött az ajtót.

– Itt semmi sem változott, mióta elmentem. – mondod rekedt hangon, biztos még kaparja a torkodat a füst. Az enyémet is kaparja, úgy érzem, teljesen kiszáradt, fulladok, nem kapok levegőt a parfüm, a rovarirtó, és a dohány szag egyvelegétől, meg a szemetesben a levágott halfejekétől. Ide-oda pislogok, nem tudom, hogy most mi van, mész vagy mi lesz már, minek is jöttél egyáltalán, ja tényleg, a cuccaid, azok bocs, de kukás zsákokban, majdnem el is felejtettem.

– Hozom, ami maradt. – mondom beletörődve, de alighogy átlépem az előszoba küszöbét, te megfogod a karom, s visszahúzol, aztán magadra az ágyon, úgy ahogy azelőtt, ahogy azt már megszoktam, s ahogy azt nem lehetett mással, csak veled. Egy percig azt hiszem, maradni fogsz, ahogy nézzük némán a plafont egymás mellett fekve, minden olyan, mintha úgy lenne, ahogy volt. Nem tudom, meddig fekszünk még így, keresném a kezed, hogy hozzád érjek, de ahogy a tenyeremmel tapogatódzom a sötétben, valami furcsa, apró és pihés kis dolgot érzek a lepedőn. Felkapcsolom az éjjeli lámpát, látom, hogy egy molylepke az. Ugyanaz, amelyiket egy órával ezelőtt rovarirtóval fújtam le.

– Most már értem, mi volt az a reccsenés, amikor rád feküdtem. Alattad volt. – mondod ekkor már az ágy szélén ülve keresve a zoknid egyik párját, hátat fordítva intézve hozzám a szavakat.

– Ideadnád a cuccaimat? Tényleg sietek. Így is törhetem a fejem út közben, hogy mit mondok majd, mi tartott ennyi ideig.– mondod, de a szavaid már egészen távolinak tűnnek, az ezt követő ajtócsukódást pedig már nem is hallom. Fekszem mozdulatlan, az egész lepedő porlik a szürkésbarna szárnyakról leomló elmúlástól, mindannak a tér- és időfoszlánynak a fültépő csendjétől, aminek nem találom a sarkpontjait. Azokat a kapaszkodókat, amik mentén visszatalálok arra a napra, amit már nem tudok neked becsomagolni, mert most adtam oda az utolsó leheletet is, csak azért, hogy ne kelljen látnom, amint felhúzod a cipőd, és kisétálsz az állomásra anélkül, hogy még egyszer, utoljára visszanéznél.