A Brusznyai-paradoxon: az illúziókon túl is hitt

Hatvan esztendővel ezelőtt – 1958. január 9-én -, hajnalban ébresztették az elítéltet a halálos cella őrei, aki – visszaemlékezések szerint – békésen aludta végig utolsó éjszakáját. Amikor elindult, belekezdett a Himnuszba, s énekelte, amíg átkísérték a vesztőhelyre. Ott még kijavította a születési helyét Kerekegyházának mondó hivatalnokot Derekegyházára, és énekelt tovább.

Ezek a pillanatok beleégtek a közös emlékezetbe, de hogy mi előzte meg ezt a borzalmas és paradox megdicsőülést: a legsúlyosabb büntetést elszenvedő Brusznyai Árpád apoteózisát, ez foglalkoztatta azt a kutatócsoportot, amely nemcsak a vesztőhelyre vezető hosszú, és talán sokféle elágazás mentén kanyargó „utat” térképezte volna fel, de ennek az útnak sajátosságait is: az első lépésektől – Derekegyházán – az utolsókig, a „Kisfogházban.”

Három kötet született a munka nyomán, amelyek a Brusznyai Alapítvány kiadásában idézik meg alakját ezen a szomorú évfordulón, s amelyek háromféle fénytörésben szólnak róla. A legterjedelmesebb egy album, amelyben iratai, fotói, életének legkülönfélébb dokumentumai révén tekinthetjük végig sorsa alakulását, szinte kommentárok nélkül, s így mindennél beszédesebben tárul fel karaktere, működése, s mindennek visszhangja – a fényes pillanatoktól a sötétekig.

A másik könyvben az őt szerető, majd a börtönből hazaváró asszony tekintetén keresztül látjuk a nagyformátumú fér-fit, a feljegyzések címzettjét; Honti Ilona ugyanis az ő számára rögzítette mindazt, aminek átélésétől Brusznyai Árpádot rabsága megfosztotta. És amit az ezerszer megszólított férj és apa soha nem olvashatott – a jogerős ítélet kihirdetésének napján szakad félbe a feljegyzések sora, amit egy kései látogatás a jeltelen sírhoz zár le, évtizedekkel később.

Harmadikként egy tanulmánykötet tekinti át a torzóban maradt pálya és mégis, maradandóan kiteljesedő élet fontosabb mozzanatait: a fiatal tudós munkáját és terveit, a „lovassys” tanár emlékezetes tevékenységét, majd az elítélt viaskodását a jogi bosszúállással – az öntörvényű értelmiségit.

Mintha ezek a könyvek egy sajátos paradoxont írnának le, háromféleképpen. Hiszen Brusznyai talán szobatudós lett volna, ha rajta múlik. A klasszika-filológiából választott kutatási területe – a homéroszi metaforika -, a beavatottak számára is magyarázatot igényelt. És mégis, a szóképek vizsgálatában minden benne volt: az európai eszmélésünk mítoszát meghatározó látásmód megismerése, ami egyben emberi sorsok tárháza volt, amúgy pedig istenek játszótere. Európa boldogabb felében ezért emlékeznének rá. De hát a boldogtalanságnak is vannak esélyei, és pályájának megtörése nyomán Brusznyai szükségből teremtett erényt, s ennek paradoxona is emlékezetes maradt. Előbb tanárként, majd a város jelentős értelmiségijeként, majd a forradalom vezetőjeként folytatta pályáját, s ebben mintha ugyanez a felelősség, pátosz és józanság érvényesült volna, ami kutatóként olyan fontos volt számára. A könyvtár és dolgozószoba csendjét, majd az osztálytermek hangulatát persze felváltotta a gyűlések, majd a fegyverropogás crescendója, hogy a gazdag és ígéretes hangzavart végül az ágyúzás és a rákövetkező néma csend zárja le.

És sorsát nem kevésbé paradox mozzanatok szabták meg ezután is: Brusznyai felelősségtudata, bölcsessége, amivel a forradalom idején a nyugalmat és törvényességet fenntartotta, a győztesek szemében megbocsáthatatlannak bizonyult. A brutális diadal nyomán a megtorlás bajnokai fáradságot nem kímélve, saját törvényeiket is kiforgatva „bizonyították” súlyos vétkeit, mint a könyvekben olvasható dokumentumok és elemzések feltárják. És mellette megmutatják azt az értelmiségi illúziót is, hogy érvek és tények számítanak – szemben azzal a pragmatikus politikusi meggyőződéssel, hogy csak a hatalom számít, meg a félelem, hogy elveszíthetik, no meg a bosszú, hogy akik lázadni mertek, tanuljanak belőle.

Brusznyai Árpád az illúziókon túl is hitt, akkor is hitt, amikor higgadtsága és megfontoltsága már csak arra volt elég, hogy egyenesen, beteg lábát kissé vonszolva végiglépdeljen a kisfogház udvarán a vesztőhelyig. És közben tisztán énekelje a Himnuszt, és még a halála

előtti utolsó pillanatában se tűrjön semmiféle „filológiai” pontatlanságot. Nem Kerekegyháza. Derekegyháza.

Nagy András

egyetemi docens