Hatodik

Megint eltelt egy év. A hatodik.

Megint egy gyászév. Az első.

Megtanulja az ember, hogy ne kérdezzen. Ha kérdez is, nincs válasz. Csak próbálkozás, dadogás, ügyetlen magyarázat. 

Anyukámról írok. De lehet-e csak róla írni és nem azokról, akik körülvették őt? A nagyszüleiről, szüleiről, mamáról, papáról, a családról, apuról, Szabolcsról, keresztmamáról, keresztapáról, keresztgyerekekről? Az ajkai iskolatársakról, barátokról, tanárokról, szomszédokról, egyetemista társakról, veszprémi kollégákról, orvosokról, asszisztensekről, ápolókról, betegekről, itteni barátokról, ismerősökről, utastársakról, művészekről, alkotókról? Hiszen az egész életét meghatározták ezek a kapcsolatok. 

Közösségi ember volt, iskolás és egyetemi évektől kezdve a társaság központja. Programokat indító, szervező, másoknak adni akaró. Akkor is, mikor családi ünnepeket rendezett, mikor a barátokat vendégségbe hívta, születésnapra, névnapra, vagy csak úgy, mindenféle alkalom nélkül. Rajongott a művészetekért és a művészekért; olvasott, színházba, koncertre, kiállításokra, irodalmi programokra járt, festők, szobrászok, keramikusok és zenészek gazdagították életét, látásmódját. Szeretett utazni, világot látni, családdal, barátokkal távoli vidékeket bejárni.

Sok embert ismert, sokan ismerték őt, sok történetet őrzött régiektől, régiekről, sokat mesélt, tanított. Gyógyított, ez volt a hivatása, nemcsak szakmai tudással, de szívvel-lélekkel, simogatással, bátorító szavakkal. Ott állt mások mellett, támaszt, segítséget adva. Biztatott, törölte a könnyeket, nyújtotta a kezét, ha szükség volt rá. Meghallgatott, adott kérés nélkül, segített a bajban, szükségben lévőkön.

Lehet-e csak róla írni? Nem rólunk, kettőnkről? Nem is kettő, hanem egy, sokszor annyira egyek voltunk. Megszámlálhatatlan közös emlék, élmény, együtt töltött pillanat, utazás, kirándulás. Közösen átélt örömök és együtt hordozott nehézség, fájdalmas teher.

Szerette, amikor róla írtam.

Nem, nem könnyebb. Hat év után sem.

Oda nézek az utcán a buszmegállóban, ahol várakozni szokott és ahol felvettem őt, ha arra mentem. Nincs ott. Eszembe jut egy könyv olvasásakor, hogy elmesélem neki, mi foglalkoztat. Nincs kinek mesélni. Vagy arra gondolok, hogy talán telefonál egy tévéműsornál, amit meg akar osztani velem. Nem telefonál. Kérdeznék, segítséget, tanácsot kérnék, mennék hozzá, megölelném, mellé kuporodnék, nem lehet.

Azzal szoktak vigasztalni, hogy biztosan tudom, mit mondana. Adott helyzetben ő hogyan döntene, mit tenne. Van, amikor egyáltalán nem. Máskor pedig annyira valóságos, annyira közeli, hallom a hangját, a szavait. Tudom, hogy ő is ugyanúgy tenne, ahogy én. Vagy én teszem úgy, ahogy ő tenné. A múltkor is, amikor a csopaki strandnál az autóba beszállt egy középiskolás lány és elvittem őt Füredre, szinte éreztem Anyukám jelenlétét, hallottam a reagálását, a szavait. Tudom, érzem, hogy pontosan így tett volna.

Sokáig nem tudtam elmenni az egykori házba. Rá emlékeztet minden. Fájt, ha csak keresztülhajtottam Alsóörsön, a településen, amit annyira szeretett, ahol olyan jól érezte magát. A telek, amihez annyira ragaszkodott. Folytak a könnyeim, amikor karácsonykor elővettem a régi díszeket, felhúztam a zenélő gömböt, hogy meghallgassam a „Csendes éj”-t, ahogy régen és nem is olyan régen.

Nemcsak ez az örökség. Nem ez az örökség. Nem tárgyak, könyvek, festmények, díszek, ékszerek. Sokkal inkább emlékek. Gondolatok, útmutatások, irányok. Versek, énekek, közös éneklések, utazások. Régi ünnepek, nevetések. Értékrend.

Biztatás, indítás a hit útján. Hit. Ami ajándék. 

Most is csak azok az igék szólnak, amik egykor. Akkor és utána. „Ha a halál árnyéka völgyében járok is, nem félek semmi bajtól, mert te velem vagy: vessződ és botod megvigasztal engem”. Zsolt 23,4 „Érezzétek és lássátok, hogy jó az Úr! Boldog az az ember, aki hozzá menekül.” Zsolt 34,9 „És íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.” Mt 28,20