Kánikula Brúnóval, megjöttek a vércsék, holokauszt az árnyékban.

Július 16.

Irgalmatlan hőség tombol napok óta. Ezt persze mindenki a saját bőrén tapasztalja, csupán azért írom ide, mert jó lehet majd mankónak néhány év múlva, amikor a feledés jótékony homályában ténferegve nem emlékszünk rá, hogy milyen bitang meleg nyár volt a 2024-es. Általában nem nyafogok a kánikula miatt, nyáron meleg van és kész, majd elmúlik ez is, oszt jó napot, de ez most tényleg elég hosszú és elég kemény. Kényszeresen iszom a vizet akószámra és kényszeresen számolom, hol tartok a mennyiség tekintetében. Néha persze belezavarodom, nyilván írhatom a meleg számlájára, vagy nem. Amennyiben a vagy nem üt szeget a fejembe, enyhe kényszerképzeteim támadnak, hogy akkor miért. Persze hipochondria, szorongás, egyebek, felismerem, mondja a józanabbik részem, a dolog ritkán torkollik halálfélelemmel társult pánikrohamba, az viszont azért elég rémes. Persze, tudom, mindenki küzd hasonló tünetekkel, de ez soványka vigasz. Édesanyám sem fogadta el azt a magyarázatot, hogy mindenki dolgozata egyes lett, nem csak az enyém. Afelé már inkább érdemes elmenni, hogy rengetegen vannak, akiknek sokkal rosszabb, ez a tudás legalább a folyamatos önsajnálat és nyavalygás leküzdésében segíthet. Na jó, egy kicsit. De itt van például mindjárt Brúnó. Lázár Gergely könyvének főhőse OCD-s. Három év pszichoterápia és a különféle gyógyszerek sem segítenek rajta. Mielőtt elindul otthonról, az összes kábelt kihuzigálja a konnektorokból, hússzor elzárja a csapokat, a legapróbb részletekig ellenőrzi az ajtó és az ablakok állapotát és még jó néhány rögzüléssel él együtt. Tudja magáról, hogy kényszeres, de ez szemernyit sem javít az állapotán. A szerző, Lázár Gergely klinikai szakpszichológus, integratív hipnoterapeuta, családterapeuta, tehát velem ellentétben ért a dologhoz. Esetünkben így aztán nem is az az elsődleges szempont, inkább az, hogyan írja meg a tapasztalatait. Nos jól. Kreatívan. Valahol a fikció és a realitás határmezsgyéjén egyensúlyozva. Kényes terep. Mert ha túlszakmázza, a laikus olvasó hamar belefárad és maradnak a kollégák. Ő viszont az irodalom felé kacsintgatott és konkrétan írt egy regényt, néhol krimiszerűen izgalmasat.

Július 17.

Egyre bővül az állatkert, amelyben élnem adatott. Vércsepár költött az egyik akácfa tetején. A fiókák szépen cseperedtek, jelenleg repülni tanulnak, egyre messzebb merészkednek. A vércse szép madár, gondolom kiemelt szerepe van az egyensúly fenntartásában és valószínűleg védett is. Mindezek mellett és ellenére nem vagyok benne egészen biztos, hogy örülök a jelenlétüknek, vagy úgy vagyok velük, mint a szomszéd tyúkjai. Azért a fene nagy bizonytalankodás, mert a birtokon eddig a giccshatárig merészkedő békesség honolt, még a macskák is az egerek hazahurcolásánál húzták meg a vörös vonalat, a gerlék és a különféle énekesmadarak biztonságban érezhették magukat. Nem lennék boldog, ha mindez megváltozna.

Július 18.

Meddig megy el az ember? Hogy tovább, mint a vércse, az bizonyos. Wendy Lower A szurdok című könyvével sokkolom magam, mintha nem lenne elég nehézség amúgy is. Részletekben megy csak, apránként haladok. A szerző holokausztkutató, arról meg azt is gondolhatnánk, hogy mindent tudunk már, mit lehet még tovább kutatni. Nos, Wendy Lower talált egy fotót, amelyen egy ukrán férfi egy zsidó nő fejéhez tartja a puskáját egy gödör előtt. A nő egy gyerek kezét fogja. Később a kép nagyítása során kiderül, hogy még “valami” van a karjában. Egy csecsemő. Ez a részletesség, részletezés jellemzi a továbbiakban is a könyvet. Lower ugyanis aprólékos nyomozásba fog, rétegről rétegre illeszti össze az ukrajnai tömegmészárlások mozaikjait, míg végül összerakja a történetet, amellyel emléket állít annak a több mint ötvenezer ukrajnai férfinak, nőnek és gyermeknek, akiket zsidó származásuk miatt kínoztak meg és lőttek agyon valami olyan irtózatos, brutális kegyetlenséggel, amire egyszerűen nincs magyarázat. Illetve a szerző talál számosat a kapzsiságtól az irigységen át a vakbuzgóságig, de ettől még felfoghatatlan az egész. Nem a háború, bár az is maga lehet a borzalom, hanem az önként, kéjjel ölés gyáva aljassága. Ezeket a gyilkosokat ugyanis senki nem kényszerítette. Nyilván mindannyian láttunk rengeteg filmet és elolvastunk számos könyvet a holokausztról, Lower könyve mégis döbbenetes. Ahogy csak sorol és sorol. Ráadásul a helyszín (Ukrajna) és az időpont (1941) sem kapott mindeddig ekkora nyilvánosságot.