Jelenkori hasonmás

Mindig is büszke voltam kiváló arcmemóriámra. Persze sejtettem, ahogy mindenben, ebben is eljön a hanyatlás időszaka. Eddig a felejtés inkább a nevekre, és nem az arcokra korlátozódott. Nemrég az utcán Miklósnak szólítottam Péter nevű egykori vízműves kollégámat. Órák múlva kaptam észbe, hogy tévedtem, ő ugyanis megértően nem igazított ki. Pár napja egy árnyas Balaton-parti étteremben ebédeltem. Leültem, rendeltem, s míg a tonikot kortyolgattam, odabiccentettem egy hatvanas férfinak. Egyik magyar filmsorozatból tűnt ismerősnek. Bólintásomat afféle elismerésként fogtam fel. Tetszett a férfi alakítása. Eltelt egy kis idő, amikor a palacsintájával és az üdítőjével az asztalomhoz telepedett. Szimpatikus vagyok neki, gondoltam. Mire ő: „Nem ismersz meg, Kele? Zotya vagyok, éveken át a szomszédotokban nyaraltam a szüleimmel.” Jót nevettünk a melléfogásomon. 
Zotya Ausztriában él, egyetemi tanár, műfordító. Osztrák orvosnőt vett feleségül. Mesélni kezdett arról az időszakról, amikor úgy húsz éve itthon állandóan összetévesztették egy vele egykorú budapesti operetténekessel. A hasonlóság valóban megdöbbentő volt. Először egy népszerű költő ver­seit megzenésítő gitáros hölgy szólította meg és tegezte le az énekes nevén, majd egy rádióriporter és a felesége akarta átölelni egy kulturális rendezvényen. S amikor Zotya nem éppen vonzó orgánumán elhebegte a botlásukat, kelletlen mosoly fagyott az arcukra. Ez a hasonmásos, alteregós állapot arra inspirálta, hogy újra elolvassa Dosztojevszkij A hasonmás című, 1846 elején megjelent pétervári kisregényét. Az örökös összetévesztések miatt úgy érezte, hogy neki is két énje van, mint az író lökött figurájának, Goljadkinnak. Feleségével elemezni kezdték a lelki párhuzam lehetőségét, de Zotya nem rendelkezett kettős tudattal, a diploma átvétele után felfelé ívelt a karrierje, sikert sikerre halmozott, tudományos fokozatot szerzett. Ellentétben Goljadkinnal, őt nem érték kudarcok, megaláztatások. Természetesen annak idején híre ment a letagadhatatlan hasonlóságnak. A televízió egyik élő adásába meghívták az operetténekest és Zotyát, de ő lemondta a szereplést, mert éppen akkor költözött Ausztriába és foglalta el az egyetemi munkakört. 
A mi mostani találkozásunkkor szomorúan megállapítottuk, hogy időnként elkerülhetetlenül Goljadkin-féle alakokkal hoz össze bennünket a sors. Olyanokkal, akik az érvényesülésük, anyagi hasznuk érdekében eszelősen, szánalmasan rohannak valamiért, de közben önmaguk gyarlóságai elől menekülnek. Talán mi magunk sem vagyunk kivételek.