Rockenbauer Zoltánnal, az első Orbán-kormány kultuszminiszterével, a Műcsarnok kurátorával beszélgettünk

Győrben született, tanári diplomáját Nyíregyházán szerezte. Szépen átszelte az országot. Miért?

- Édesanyám győri, apám pesti. (Rockenbauer Pál televíziós - H. Z.) Csak nagyon rövid ideig éltünk Győrben, féléves koromtól a fővárosban nevelkedtem, de nyaranta sokat voltam a nagymamámnál is, úgyhogy valóban, győrinek is tartom magam. Nyíregyháza a véletlen műve. Eredetileg művészettörténész szerettem volna lenni, de gimnazistaként állandóan azt hallgattam otthon, hogy link alak vagyok, úgysem vesznek fel az egyetemre. 18 évesen megnősültem, és úgy döntöttünk akkori feleségemmel, hogy elhúzunk Pestről egy vidéki főiskolára. A könyvtár-magyar szak jó ötletnek tűnt mindkettőnknek. Szombathelyen és Nyíregyházán volt ilyen képzés, az utóbbit választottuk. 

Aztán további diplomák következtek. Etnográfusként végzett az ELTE bölcsészkarán, majd művészettörténetből doktorált. Szerteágazó érdeklődésre utal. Hogyan alakult ki?

- A tanárképzőn – jóllehet irodalomból nyertem országos versenyt – beleszerettem a nyelvészetbe. Elkezdtem egy speciális strukturájú nyelvvel, a tahitival foglalkozni. Polinéz mítoszok szövegét fordítgattam, hogy elsajátítsam a nyelvet, de hamarosan izgalmasabbnak találtam a vallás és a társadalom kapcsolatát még a nyelvészetnél is. Úgyhogy beiratkoztam az ELTE-re néprajz szakra. De mire ezt elvégeztem, a politikai rendszerváltozás beszippantott, és parlamenti képviselő lettem, nem etnológus.

És akkor a zenéről még nem is beszéltünk. Elég széles pályán mozog, a Sex Pistolstól Wagnerig terjed a skála…

- Gyerekként a komolyzene és a rock egyaránt szenvedélyesen érdekelt. De otthon nem volt lemezjátszónk, én viszont gyermekszínészként kerestem egy kis pénzt, amiből a legolcsóbb NDK-s terméket már meg lehetett venni. Az első lemezem Beethoven 5. szimfóniája volt. Vettem operabérletet, de emellett kiskamaszként lelkesedtem a Black Sabbathért is. Később főleg kortárs komolyzenét és jazzt hallgattam, majd jött a Wagner-rajongás korszaka, ami a mai napig tart. A rockhoz a Beatrice és a punk terelt vissza. A 80-as évek elején a budapesti underground zenei élet határozta meg az estéimet, szinte mindennap volt valami izgalmas koncert. Általában a nagyon erős érzelmeket kiváltó zenét szeretem, Wagnerre, Bartókra ez éppúgy igaz, mint a Sex Pistolsra vagy az Alice in Chainsre. Mai napig járok mindenféle koncertre: klasszikus zenére éppúgy, mint rockra.

Ha már pálya, szenvedélyes futballszurkoló, meccsekre jár. A közhelyszótárban nem pont így írnak le egy humán értelmiségit. Mi vonzza a fociban?

- Gyerekkoromban apám vitt meccsekre. Tőle örököltem, hogy Fradi-drukker vagyok. Vérbeli futballhuligán nem lett ugyan belőlem, sőt, volt idő, amikor a stadionok környékére sem mentem, olyan elkeserítő volt a magyar foci. Néhány éve azonban újra érdemes kimenni, drukkolni. 

Az egyetem után könyvtárosként helyezkedett el. Miért döntött így?

- Főiskolai végzettségem erre predesztinált. A könyvtári munka mellett pedig remekül lehetett polinéz nyelvészettel foglalkozni.

És akkor jött a Fidesz. 1988-at írunk. Hogyan emlékszik a daliás időkre?

- Heroikus volt. Egy darabig futni kellett a rendőrök elől, de ahogy lazult a rendszer, egyre magabiztosabbak lettünk. A Fidesz vezetőségében ekkoriban főként tüntetésszervező voltam. Az embernek az volt az érzése, hogy részt vehet a történelem formálásában.

Tizenhat éven át volt országgyűlési képviselő, közben két évig kultuszminiszter. Miniszteri tevékenységére sokan a mai napig jó szívvel emlékeznek. Mire a legbüszkébb ebből a korszakából?

- A Művészetek Palotájának megalapítására. Az az én koncepcióm volt, és szerencsére a 2002-es kormányváltás nem söpörte el, hanem 2005-re némi módosítással ugyan, de megépült. Szóval, én kicsit hazajárok a MüPába.

Számos kitüntetése mellett a francia Becsületrend tulajdonosa is. Ezt az elismerést minek köszönheti?

- Kezdettől fogva én voltam a Fideszben a „francia kapcsolat”. A parlamentben aztán sok éven át a képviselői baráti tagozat elnökeként is ténykedtem, és a miniszterségem idején zajlott le sikeresen a franciaországi kulturális magyar évad. Ekkor vehettem át Chirac elnöktől a Becsületrend főtiszti keresztjét.

Több könyvet írt, a tahiti mitológiától az apacs művészetig és Csinszka életéig. Ismét elég széles a skála. Az embernek az az érzése támad, hogy egy kihalófélben lévő emberfajtával, egy polihisztorral beszélget.

- Nem, szó sincs róla, csak sok minden érdekelt az idők folyamán. És ami tényleg megragadta a figyelmem, abba igyekeztem magam minél jobban beleásni. 

Mivel foglalkozik mostanában? Punk? Fradi? A vadak? Műcsarnok?

- A hivatali munkám a Műcsarnokhoz köt, kurátor vagyok, kiállításokat rendezek, katalógusokat írok, szerkesztek. Emellett többirányú kutatómunkát is végzek: Szittya Emil különös alakja foglalkoztat, valamint Barki Gergely kollégámmal idestova 10 éve dolgozunk az alig ismert magyar kubizmus témáján. A Szépművészeti Múzeumban mutatjuk be ezeket a rendkívüli műtárgyakat, és reményeink szerint lesz irántuk akkora nemzetközi érdeklődés is, mint korábban a magyar Vadak vagy a Nyolcak kiállításaiért. De legfőképpen gyermeket nevelek, van egy tizenegy éves kisfiam, akit most én viszek focimeccsre meg koncertekre.

Csinszka és kora miként került a látókörébe?

- Mindez összefügg a doktori témámmal. Márffy Ödön életművéből írtam a PhD-disszertációmat, és ő volt Csinszka második férje. Csinszkáról készült festményciklusa hasonló jelentőségű a magyar képzőművészet számára, mint az irodalomnak Ady Csinszka-versei. Engem mindig is foglalkoztattak azok a múzsák, akik saját művészi ambícióik tényleges kibontatkoztatása helyett végül más, nagy művészeket inspiráltak alkotásra. Alma Mahler vagy Gala Dalí ilyenek, nálunk talán leginkább Csinszka volt az, aki többeket megihletett: Adyt, Babitsot, Márffyt, hogy csak a legismertebbeket említsem.

Bejárta az országot, diákként és miniszterként is. A veszprémi kötődéséről mesélne egy kicsit bővebben?

- Nagyon szeretem Veszprémet, csodálatos fekvésű város! Diákként egy nyáron volt alkalmam az itteni, nemzetközi hírű állatkertben is dolgozni. Az akkori igazgatónál, Kasza Lászlónál lakhattunk „munkatársammal”, ifjabb Vitray Tamással. Nagy élmény volt. Veszprém nagy kultúrájú város, nem véletlenül nyerte el az Európa Kulturális Fővárosa programlehetőséget. A VeszprémFesten hallhattam a nagyszerű tenort, Ramón Vargast. Képzőművészeti szempontból is kiemelkedő hely, itt van a remek Vass-gyűjtemény, vagy a Dubniczay-palota, amely egykor a László Károly Gyűjteménynek adott otthont. Mindkét helyszínen nyitottam már meg kiállítást. Ráadásul olyan punk művészek is kötődnek a városhoz, mint Tűz Kriszta, az Aurora egykori énekese, vagy a festő Szilágyi Lackó, illetve özvegye, Zoé. És nem utolsósorban barátaimnak mondhatom a Tengeri Püspök nevű helyi rockzenekar tagjait.