Ízelítő az anyaország népi kultúrkincséből

A magyar óvodapedagógusok számára kiírt hagyományőrző pályázattal munkahelyén, a berhidai Süni óvodában találkozott Betty, aki munkaadójától nemcsak a pályázati kiírást kapta meg, hanem a támogatását is. Így beszélgetőtársam, aki egyrészt magyar hagyományőrző óvónő, ugyanakkor fanatikus elszántsággal kötődik az ukrán kultúrához is, jó esélyekkel indult a pályázaton.

A történelmi Magyarország határon túli területeit – a Felvidéket, Vajdaságot, Erdélyt és a többieket lehetett megcélozni, Kárpátalja, Ukrajna nem szerepelt dobogós helyen. Ezzel szemben Betty már gyermekkora óta vágyott Kárpátaljára.

A sikeres pályázat és a veszprémi ukrán közösség, élén Zakar Irina támogatásával megvalósult az örök álom; végre ott állhatott az ungvári Napocska (Szonyecsko) óvoda előtt. Ahogy meséli, a Csipkefa bimbója-utak célja az volt, hogy határon túli óvodai csoportoknak a hazai hagyományokból tudjanak egy-egy morzsányit bemutatni. A háromnyelvű (magyar, ukrán, orosz) intézmény magyar óvó néni vezette magyar csoportja sem csupán magyar anyanyelvű kicsikből állt, de Jákói Bernadett mindegyik gyerekkel tudott foglalkozni: az ukránnal ukránul, az orosszal oroszul. Gazdag volt a repertoár is, hiszen Betty otthon van a magyar népi hangszerekben: jól játszik citerán, de a dorombot is be tudta mutatni. Zenéltek, ritmusjátékokat játszottak, együtt énekelték az általuk ismert magyar gyermekdalokat, amikből meglepően sokat tudtak.

Másnap Bettyék zenés műsorából hallgattak meg egy részt, majd Halász Judit-dalokat tanultak, amelyeken hazai gyerekek generációi nőttek fel. Az utazással együtt ötnapos program harmadik napján – mivel a hazai óvodákban népszerű az origami – együtt hajtogattak barátságmadarakat. Amint elkészültek, kifestették, és madaras mondókákat gyakoroltak velük.

Jákói Bernadett azt mondja, ungvári kollégái nagyon aranyosak, befogadóak voltak, már kiutazása előtt is tartotta a kapcsolatot a magyar óvó nénivel. Az élménybeszá­molóból az is kiderült, hogy a gyerekekkel is igen közvetlen viszonyt sikerült kialakítani. S hogy milyen a személyes mérleg?

– Ez az út a sors ajándéka, amiért igen hálás vagyok, és nemcsak azért, mert mindig vágytam Kárpátaljára. Léleksimogató volt hallani, hogy a mai helyzetben Ukrajnában élő magyar gyerekek így tudnak és így tanulhatnak magyarul. Ez persze az óvodapedagógusokat dicséri, mint ahogyan a körülmények is; az anyagiak hiányát ötletességgel, kreativitással, sok-sok személyes munkával pótolták, pótolják. Rajtuk múlik, mi minden kerül az óvoda magyar polcára, hogy az udvar úgy néz ki, mint egy mesehelyszín. Sok praktikát láttam és hoztam haza, legyen szó bútorról, játékokról vagy napirendről – ezekből mi is tanulhatunk.