A front elvonulása után jött a szovjet hadsereg utócsapata

Marika 63 éve él Veszprémben. Jóval túl a nyolcvanadik évén és egy combnyaktörésen, alig várja, hogy újra vezethessen. Közben időről időre odaül az írógéphez, hogy papírra vessen egy-egy eseményt, attól függően, hogy éppen mit hoz elő az emlékezet.

A második világháború vége előtt az osztrák határ felé haladó orosz csapatok berobbantak Kemenesaljára, Martonfa-pusztára. A Kemespálfához tartozó 1200 holdas birtokot felsőbüki Nagy Sándor ajándékozta Pál nevű fiá-nak. Az uradalmat 1938–45 között Marika édesapja vezette, a család egy háromszobás szolgálati lakásban lakott az alsó majorban.

– 1944 második felében megindult a menekültáradat. Gyalog, kocsival, biciklivel mentek az emberek, vitték kis motyójukat. Katonákat telepítettek a faluba, a majorba, lovakat az istállóba. Hozzánk egy nagymama került három unokájával, a szülők a kastélyban voltak a katonatisztekkel, a feleségekkel. A következő tavaszon a majorbeli asszonyok a gyerekekkel az éjszakában lementek az óvóhelyre. Amikor a front közeledtével már hallani lehetett a lövéseket, édesapám kocsira rakta a becsomagolt legfontosabb dolgainkat, és elindultunk a nagyszülőkhöz. Két kilométerre lehettünk az otthonunktól, amikor egy orosz repülőgép észrevett bennünket, és lőni kezdett. Édesapám megfordult a kocsival, mi pedig az árokban lehasalva igyekeztünk visszafelé. Erre a pilóta megszüntette a tüzelést.

A következő hetet az óvóhelyen töltöttük, ahova a szüleim korábban már levitték két ágy matracát, két párnát és két dunnát. A front elvonulása után jött a szovjet hadsereg utócsapata. Mire a harmonikázó katonákat és a foglalókat szállító 5-6 teherautó beért az udvarra, az egész major apraja-nagyja le tudott menekülni az óvóhelyre. Az oroszok olyan gyorsan foglalták el az uradalmat, hogy mi még reggel disznót vágtunk, és megpörzsölve, lemosva ott maradt a mosókonyhában. Anyukámmal és húgommal gyorsan lementünk a pincébe. Mindenki ott volt, apámat kivéve. Ahogy ott állt a teraszon, hogy őrizze a másét, a megjelenéséből az oroszok azt hitték, ő az uraság – le akarták lőni.

Apám, aki volt katona az első világháborúban, Lembergben a hadifoglyoktól megtanult oroszul. Saját nyelvükön közölte a behatolókkal, hogy nem ő a burzsuj. Még a lakásba sem léphetett be, de azt megengedték neki, hogy békével elmenjen.

A kertek alatt a faluba sietett a testvéreihez, mi pedig 5-6 napig, a háború hivatalos végéig az óvóhelyen maradtunk. Az oroszok már az első napon megtaláltak bennünket, és elvitték a lányokat, asszonyokat, ahogy mondták, krumplit pucolni. Persze ez csak ürügy volt, anyát és lányát egymás mellett becstelenítették meg. Volt, akinek gyermeke született, volt, akinek nem. Zokogva mesélte egy ismerős, hogy 18 évesen egyetlen éjszaka hét orosz katona becstelenítette meg. Nappal a Dunántúl legnagyobb lágerét építették Martonfa-pusztán. Az alsó- és felsőmajort drótkerítéssel bekerítették, minden sarokra magasleshez hasonló őrhelyet építettek. Mint a barmokat, terelték be a magyar, német, lengyel katona- és civil embereket. A kerítés mellé hosszú árokfélét ásattak, mellé gömb­fából kapaszkodót ácsoltattak. Ez volt a latrina, amelyben jó néhány ember lelte halálát.

Amíg a tábor épült, a falusiaknak megengedték, hogy akinek van, vigyen élelmet. Nagybátyám nekem is kosarat nyomott a kezembe: – Vidd el, kislányom, a katonáknak, nekem is adtak a népek, amikor Doberdónál voltam az első világháborúban. Hogy mennyire örültek a foglyok Ferenc bátyám ajándék kenyerének, szalonnájának, kolbászának!

A kiskertünk nem volt messze a drótkerítéstől, apukám engedélyt kért, hogy megkapálhassuk. Anyukámmal el is mentünk, mire sokan tódultak a kerítéshez, kérve bennünket, hogy írjunk levelet a hozzátartozóiknak. Egy őr a levegőbe lőtt, a foglyok gyorsan eltávolodtak. Egy másik nap is kiabálásra figyeltünk fel, valaki belefulladt a latrinába. Vérhasjárvány szedte az áldozatait, egyben késleltetve a tábor felszámolását.

Végül számunkra augusztus végén fejeződött be a háború. Bennünket befogadtak a nagybátyámék, de mindenünk ott maradt a lakásban – hívatlan vendégeink pedig elindultak haza. A foglyok nagy részét Jánosházán, a többit Bobán vagonírozták be. Meséltek a gyakorlatról: ha egy fogolynak az éjszaka leple alatt sikerült meglépni, őreik az utcán fogtak helyette egy másik embert, hogy ugyanannyit vihessenek a szovjet munkatáborokba.

Mivel mi korábban el akartunk menekülni, minden holmink be volt csomagolva. Most Bobára kerültek a dobozaink, ládáink, a zabrált bútorokkal, mozdítható háztartási berendezésekkel együtt, amikor a tiszteket és a tábor parancsnokát vagonírozták be. Visszamentünk az üres lakásba – a falubeliek adták össze a legszükségesebbeket, illetve sok mindent visszaadtak, mivel az oroszok hatására néhány falubeli is vitt, amit csak tudott.

Lassan megindult az élet. A nagyszülőktől örökölt földeken a család gazdálkodni kezdett, Marika polgáriba ment, majd amikor szóba került a gimnáziumi felvételi, osztályfőnöke megkereste a szüleit. Azt mondta, az iskola nem javasolja a gimnáziumot, mert ők osztályidegenek. A kislány így került Keszthelyre, a Kereskedelmi és Irodai Szakiskolába, ahol többek között gyors- és gépírásból nyert versenyeket (a városban az olimpiai úszóbajnok, Csík Ferenc édesanyjánál lakott). Pár próbálkozás után Veszprémben, az egyetemen lett elismert munkaerő. Múltjához kedvenc írógépe is köti, amelyet újra elő kellett venni, amikor megtudta, harmadszor is gazdát cserél az a kedves hely, ahol a háborúig szép gyermekéveket tölthetett.