Restaurátori hétköznapok – Egervári Mártával, a Laczkó Dezső Múzeum munkatársával beszélgettünk

– A műtárgyak anyaguktól függően sok mindennel fertőződhetnek. A textil, a korabeli tárolás- és használatból eredő szennyeződéseken kívül leggyakrabban atkákkal, penész-gombákkal és különböző rovarokkal fertőződik. A gyapjú, toll alapú tárgyak esetében a molyfertőzés kivédésére kell leginkább figyelni, a múzeumbogár minden anyagfajtára veszélyesés, de más a textillel nem táplálkozó, csak abban télre védelmet kereső, elbújásra hajlamos rovar is lehet a textilekben. A moly a párás környezetet és a 15 fok körüli hőmérsékletet kedveli, ezért ősszel és tavasszal különösen figyelni kell rá. A tájházak fenntartóinak javaslom, hogy ebben az időszakban még szúnyogháló alkalmazása mellet is forgassák, mozgassák át a textíliákat, mert a nyugalomban lévő tárgyakba sokkal inkább megtelepszik a moly.

Itt a vegyszeres műhelyben most egy XIX. századi főkötő fátylával foglalkozom, amelyet művirágokkal díszítettek. A gyöngy, selyem és len művirágok szára vékony vasdrótból készült, amelyek helyét rozsdafoltok mutatják a fehér pamut-tüll fátylon. A rozsdát próbálom óvatosan eltávolítani különféle komplex képzőkkel, melyek megkötik a fém ionokat. Sajnos az ilyen régi rozsdafoltot tökéletesen nem lehet eltüntetni, csak halványítani. A világosbarna foltocskák ezért megmaradnak, de ezzel is elégedettek lehetünk, hiszen ez egy több mint 150 éves textil, amihez az elkészítése óta most nyúltak először – meséli Egervári Márta.

A több helyeken szakadt, lyukas tüllt a restaurátor egy nagyon vékony, átlátszó, finom hernyóselyem alapra varrja. Ez az alátámasztó anyag fogja majd megtartani. A szakadások, hiányok sem maradnak az anyagban. Kollégák, ismerősök révén a szakember nagy anyaggyűjteménnyel rendelkezik, ezek között talált olyan pamut-tüllt, melynek kötése megegyezik a fátyoléval. Egy fólián körberajzolja a pótlandó lyukat, kivágja a megfelelő anyagdarabot és ezt egy hajszálnál vékonyabb selyemszállal levarrja. Így a pótlás gyakorlatilag láthatatlan lesz. A restaurált fátyol visszakerül majd a főkötőre, és egy viselet részeként a Néprajzi Múzeum új, állandó kiállítását gazdagítja majd.

A műhelyben körülnézve, és a munka aprólékosságát szemlélve több évre való textil alapú műtárgy, régészeti lelet vár konzerválás-, restaurálásra. Hazánkban kevés a textil-restaurátor, először Márta sem erre a szakra jelentkezett.

– Nem is tudtam, hogy van ilyen szakma. Én középfokon női ruha készítést tanultam és ruhaipari technikumot végeztem. A színházban dolgoztam jelmezkészítőként, amikor hallottam, hogy a múzeum textil-restaurátort keres. Jelentkeztem, és a Képzőművészeti Egyetem textil-restaurátori szakát már a Laczkó Dezső Múzeum kollégájaként fejeztem be. Természetesen tanultunk rajzot, művészet- és művelődéstörténetet, muzeológiát, de a legnagyobb hangsúlyt a szakirányú készítéstechnikai ismeretek a kémia és anyagismeret kapta.

Nagyon sokrétű gyűjteménnyel rendelkezik a múzeum.

Ennek megfelelően a munka is sokoldalú, tudni kell a pókháló finomságú csipkéről, a szőnyegcsomózásról, a katonai viseletekről, a népviseletekről, a lakástextilekről legalább annyit, hogy felismerje az ember, mert akkor már tudja, hogy hol nézzen utána – teszi hozzá. Ide néprajzi, történeti, képző- és iparművészeti, katonai textíliák és ásatásból származó leletek egyaránt bekerülnek. Ismerni kell ezek készítéstechnikáját, anyagát, kémiai felépítését, lebomlásuk folyamatát, hogy minél jobban helyre tudjuk állítani és megőrizhetővé, tanulmányozhatóvá, bemutathatóvá tenni az adott tárgyat.

A szakmai elvárások növekedésével egyre többször fordul elő, egy ásatási lelet az azt rejtő földkupac formájában érkezik a műhelybe, amelyről csak itt a megfelelő műhely körülmények között végzett feltárás során derül ki, hogy pontosan mi az a lelet, milyen mellékletek tartoznak hozzá.

– Az apró részletek és a tárgy valódi értéke időnként a tisztítás során mutatkozik meg. A diplomamunkám például egy olyan miseruha volt, amin az eredeti varratok egy részét ki kellett bontani a kezeléshez.

Így láthatóvá vált az összevarrt anyagrétegek sorrendje, ami egyértelműen bizonyította, hogy a későbbinek vélt anyag csak is a korábbra datált résszel együtt készülhetett. Tehát nem egy XIX. századi, hanem egy 150 évvel korábbi darabról van szó. A textileknek nehéz olyan állandó tárolási körülményeket biztosítani, hogy hosszú ideig károsodás nélkül megmaradjanak, de azért vannak nagyon régiek; elég a 2000 éves Torinoi lepelre gondolni. Régészeti textil hazánkban a váltakozó időjárás és talajvíz viszonyok miatt ritkán és nem jó állapotban maradnak meg. Nálunk a legrégebbiek avar és honfoglalás kori textil-darabok, melyek valamilyen fém leleten őrződtek meg. A kerámiákon, ha találunk textilre utaló nyomot, akkor általában a szövésminta, lenyomatát őrizik csak meg. Vannak középkori viselet töredékek, amikből szerencsés esetben, a korabeli analógiák alapján ki lehet találni, hogy mekkora, milyen szabású ruhadarabról van szó. Több mint 30 éve dolgozok restaurátorként, de mindig jönnek elő újabb és újabb anyagok, technikák amelyeket érdemes elsajátítani, hogy tartani tudjuk a szakmai színvonalat, illetve a dokumentáció és publikáció terén is haladni tudjunk a korral.

A másik műhelyben egy úrasztali kendővel dolgozik Márta. Ez a darab épp egy csalánszövetből készült, törökös öltéssel, selyemfonallal hímzett terítő. Hozzá hasonlót Pápán, a Reformata Múzeumban láthatunk. A textil restaurátori munka harmadát különféle hímzések – viseletek, zászlók, kendők, kárpitok – teszik ki. Ezek között népi- és úrihímzéssel ékesített tárgyakat egyaránt találhatunk.

– A magyar úrihímzés egyedülálló a világon.

Ez a hímzéstípus a török hódoltság idején alakult ki. A keleti és nyugati motívumok találkozásából született ez a szépen harmonizáló magyar mintakincs. Ezeket a hímzéseket többnyire aranyozott ezüstfonallal és színes selyemmel varrták. Hagyták érvényesülni a finom lenszövet alapot is, kevés színnel, visszafogottan árnyalva készítették őket. Az alkalmazott öltéstechnikák együttese is jellegzetes. Van közöttük olyan, amely kifejezetten ránk, magyarokra jellemző és a világon mindenhol magyar öltésnek nevezik. Ez a hímzésmód itt alakult ki és a mai napig élő hagyománya van. Sajnos a mindennapi életben ritkán találkozunk ezekkel a motívumokkal, pedig jó lenne, ha minél többen megismerhetnék. Akár nyomtatva is visszaköszönhetne a hétköznapjainkban – fejezi be Egervári Márta.

A közelmúltban Tokaj- Sárospatak környékén indult kezdeményezés, hogy a magyar úrihímzés hungarikummá válhasson. A hímzésről a Balatonalmádiban élő Koszteczky László filmet is készít. Az úrihímzés nemzeti kincs, Egervári Márta szerint jó lenne formavilágát más tárgyi kultúrában is felhasználni, megmutatni.