Az egyszerű falusi emberek még hordozzák a magas kultúrát, amelyből tanulni lehet

A határban az érkezőt a nagy területű kőhátak maradéka, a pannon kőtengerek egyike fogadja, az ősborókással. A borókák közt a festményre kívánkozó, különleges alakú homokkövekbe a víz és a szél kis tavakat vájt. A kvarchomokkő sziklák nemcsak a mezőn, az udvarokon is különös látványt nyújtanak. Gondozott porták jellemzik a falut, vakolatlan kőfalremekek, zömök ívek és oszlopok, párkányok. A meszelt, fehér falakon vakolatdíszek, macskalépcsők jellemzik a házakat – mutatja Fábián Gusztáv polgármester.

– Azért feltűnő itt a sok rendbe hozott épület, mert arányaiban több van, mint a Káli-medence egy nagyobb településén – mondja, miközben a főutcán a faluház felé sétálunk. – A hetvenes években vezetékes víz nélküli falu volt Salföld, lepusztult részekkel. Kopott bájával, a Balaton közelségével a filmesek, értelmiségiek számára romantikus, eldugott helynek számított. Aztán elkezdődött a rekultiváció, de az őslakosok elmentek. Szerencsére a bebíróknak volt igényük a régi házak korábban elbontott oromfalainak visszaállítására, a klasszikus falukép visszahozására.

Mára szinte mindegyik ilyen – mutatja a polgármester, aki szerint hatvanan élnek ma a faluban. Utoljára talán öt éve fordult elő, hogy egy házat lakhatási céllal vásároltak meg. Többnyire nyaralónak használják az ingatlanokat, vagy befektetésnek veszik. Néhányan kiadják, de több szálláshelyre lenne igény. Nyaranta a Salföld dalföld fesztiválra és a Pajta Galéria eseményeire már sok vendég érkezik. Azonban mostanában a művészek nem vásárolnak házat, legfeljebb az értelmiségiek.

– Egy-két új is épül, van építési telek, de gazdálkodásra nincs mód. A területek magántulajdonban vannak, vagy a nemzeti park a gazdájuk. Tíz éve stagnál a lakosság száma, összetétele pedig kevésbé homogén, mint húsz éve volt. A faluházban rendszeresen összejönnek ugyan jó esetben tízen a film­klub vetítéseire, illetve a kézműveskör összefogja az asszonyokat. Az épület felújításra vár, az orvosi rendelő tetőcserére, de a jó gazdálkodás ellenére sem megy önerőből a beruházás, hiszen csupán néhány milliós a saját bevétel – magyarázza a polgármester, aki művész feleségével húsz éve él Salföldön. Vallja, hogy a fővárosból mindig a természet közelébe vágytak, itt jól érzik magukat.

Gyökeret vertek

Az egzisztenciával bíró művész házaspárok számára megélhetést ad a falu, de akiket a fővároshoz köt a munka, azok csak ingázni tudnak. A faluban sokan városi életet élnek, eljárnak dolgozni, de a vidéki lét előnyeit nem élvezik: nem művelik a kertet, nem tartanak háziállatot. A kevés kivétel egyike Somogyi Győző festőművész, grafikus, aki feleségével, Korényi Dalma szobrászművésszel 1975-ben költözött Salföldre. Azóta számtalan képen megörökítette a Káli-medence változatos arcait, és rekonstruálta a magyar hadiviseletet. Érkezésünkkor egy dunakiliti utcarészletet ábrázoló képet készült befejezni.

Mostanában családi képeken is dolgozik. Azokról visszaköszön a felesége, Dalma ifjúkorában, fiaik, Márk és Dávid. A festőművész jól emlékszik rá, hogy velük egy időben szintén sok művész választotta új lakhelyéül vagy második otthonául a Káli-medencét. – Beleszerettünk a faluba, az állattartásba. Jó lett volna visszahozni a köztudatba a vidéki élet szépségeit, ma is ez a célunk. Nekünk ugyan sikerült itt gyökeret vernünk, de nem tudtunk ebből divatot csinálni.

Felgyorsult az elnéptelenedés, Salföldről már nincs, aki elmenjen. Két gyermekünk és nyolc unokánk van, remélem, ők majd benépesítik a néptelen falvakat. Örülünk neki, hogy lelkes lovasok, szeretik az állatokat mindannyian. Márk fotóművész, Dávid szobrászművész ma már. A művészszakma jó, mert nincs helyhez kötve, munka mellett tudnak gazdálkodni, ahogy teszik is – magyarázza Győző, aki írja és szerkeszti a Káli híradót, immár 30 éve. – Ennek a kis újságnak része van abban, hogy ma ilyen a Balaton-felvidék – állítja a festőművész, miközben kikísér. Az udvaron kilenc lónak, három szamárnak, ötven rackának épített ólat, de a tyúkok is elférnek az üvegház mellett. A csacsi, Kisvirág örömmel veszi, hogy közelebb lépünk hozzá és megvakargatjuk a fejét. – Tíz évig győztük ketten Dalmával, aztán el kellett döntenünk, hogy művészek leszünk, vagy teljesen parasztok.

Az előbbit választottuk: művészetből élünk. Nyaranta szövő-, zenei, önismereti, főző-, életmód- és lovastábornak adunk helyet, népfőiskolai formában. Februárban rendezzük a Balassi-napot a Salföldi Kopjások Alapítvány aktív részvételével. Amellett a Salföldi Műhely Népfőiskola Egyesületet és a Káli-medence Környezetvédelmi Társaságot mozgatom, de sokan dolgoznak benne mások is, persze – magyarázza. A hagyományőrzés mindannyiuknak fontos, már óvodás korban kezdik lovagoltatni a gyerekeket. Így folyamatos az utánpótlás. Azonban ha ma Somogyi Győzőnek egy ismerőse leköltözne a fővárosból, a festő tanácsolná neki, hogy inkább a Bakonyt válassza.

– Ott is vannak ugyanilyen gyönyörű, de olcsóbb helyek. Melegen pártolom a vidékre költözést, de rengeteg buktatója van. Nem szabad naivan fejest ugrani, nem értve semmihez. Fel kell rá készülni, hogy a helyi lakossággal való súrlódások elkerülhetetlenek, tudni kell azokat alázattal kezelni. Annál is inkább, hiszen az egyszerű falusi emberek ma még hordozzák a magas kultúrát, amelynek a nyomai olyan értékesek, hogy azokból tanulni lehet. Mint itt mellettünk Ica nénitől, aki a faluban ma még élő kevés őslakos egyike – mondja vendéglátónk, és ajánlja, hogy kopogjunk be a szomszédba.

A fiatalok mind elmentek

Kovács Józsefné Ica nénit mindenki kedvességéről és jó boráról ismeri. – A nagyszüleim, szüleim is itt éltek, ebben a házban. Kislány koromban több mint ötszáz lakója volt a falunak. Édesapám a Donnál halt meg, a nagymamám segített a nevelésemben az édesanyámnak. Az ábrahámhegyi strandra jártam gyümölcsöt árulni, akkoriban még csak a gazdagok kiváltsága volt ott a fürdés – emlékezik mosolyogva Ica néni, akit felnőttként sem kímélt az élet. Férjét korán elveszítette, egyedül maradt a két kisgyermekkel. Akkor, a hetvenes évek elején még volt iskola is Salföldön. Ica néni ahol csak tudta, megfogta a munkát. Függönycsipeszeket rakott össze, gondozta a szőlőt Ábrahámhegyen. Negyven éven át szerepet vállalt a közéletben, hol elöljáróként, tanácstagként, hol meg mint polgármester.

– Szeretem a falut, az embereket, a társaságot. Sajnos mára a fiatalok mind elmentek. Örülök, amikor nyaranta benépesedik a falu, jönnek a nyaralók. Olyankor a gyerekeim is többet vannak itt, segítenek a ház körül, a kertben. A szőlőt a fiam gondozza már, de lányom is a közelben maradt. A fölöttem lakó Szabónéval a kert végében szoktunk beszélgetni, de rajtunk kívül csak két család él még itt az őslakosok közül – mondja Ica néni, aki a mai napig szívén viseli a falu és a barokk stílusú templom sorsát.

Épített és élő örökség

A műemlék közelében találjuk a Természetvédelmi Majort. A Balaton-felvidéki Nemzeti Park bemutatóhelye egy működő gazdaság életét mutatja be őshonos magyar háziállatfajtákkal. Rackajuhot, mangalicát, bivalyt, szürkemarhát, baromfit, pásztorkutyákat láthatnak a vendégek, de lovakat is, köztük a nemzeti kincsként számon tartott, kalandos történetű gidrán fajtát. Lovagolhatnak és lovas kocsikázhatnak, akár a pálos kolostorhoz, a közeli Klastrom-völgy fölé emelkedő erdős dombra. Az eredeti templom valószínűleg nem a pálosok építészeti munkájának eredménye, de a szerzetesek által újjáépítve már a rend sajátos építési stílusáról árulkodik, a falu házai pedig a gyakorlatiasan esztétikus népi építészet jegyeit viselik. Megőrzésüknek nagy jelentősége lenne a jövőben, hogy Salföld sajátos képe fennmaradjon, és működően tovább éljen.