Tragédia a családban: „Szia, apa, mennem kell!”

Mécsesek, virágok és egy-egy szép gondolat hever rokonoktól, barátoktól, kollégáktól a kis házikó előtt a raklapra tett deszkán Berhidán, amit a szülők tettek ki szombaton elhunyt fiuk, Tamás emlékére a kis házikó elé.

A fájdalmat a levegőben lehet érezni a családban, ahol a tragédia és a magatehetetlen lány miatt, aki egy speciális székben ül, fásultan néznek maguk elé a szülők. – A fiunk és a lányunk imádták egymást, mondják halkan Ildikó és Tamás. A lányuk, Klaudia, noha magatehetetlen és nem tud beszélni sem, de mindent megért, bizonyára tisztában van a tragédiával is, így sokszor néz az ég felé, és puszikat küld oda. Amikor Tamás megkapta a fizetését, ruhákat, édességet vett testvérének, Klaudiának, mert tudta, hogy mennyire szereti azokat, és akkor a lány nagyon boldog volt. – Klaudia súlyos oxigénhiánnyal született, máig mozgásképtelen, nem tud beszélni, pelenkázni kell, kétéves kora óta epilepsziás beteg is, kezdi a beszélgetést a 47 éves Ildikó, az édesanya, aki 29 éve 24 órában gondozza, figyeli lányát, így közel 30 éve a lakásban, a négy fal között él, nincs semmi más az életében a családján kívül. Eteti, fürdeti a lányát, néha együtt elmennek a boltba, meg a Balaton partjára sétálni.     

Az 53 éves Tamás egy étteremben dolgozik, mindent elvállal és elvégez a családjáért. Soha nem voltak nyaralni, gondolatuk mindig gyermekeik körül forgott. Felfoghatatlan, ahogy Tamás sorolja, februárban diagnosztizálták fiánál a ritka és sajnos rosszindulatú betegséget, ami rengeteg terápiával, kórházba járással és mérhetetlen fájdalommal járt, melynek vége az lett, hogy drága gyermekük elhunyt egy kórházban szombat hajnalban. – A fiam a szövetségesem, a bizalmasom, a mindenem volt, és én is neki. Imádták a veszprémi munkahelyén, jól beszélt angolul, kötelességtudó és szorgalmas embernek ismerte mindenki, emlékezik az édesapa. Elmondja még, a házat saját erőből építették, melyhez kénytelenek volta hitelt felvenni, mint ahogy ahhoz is, hogy vegyenek egy használt, régi autót, hogy a fiukat tudják onkológiai kezelésekre vinni Budapestre, illetve lányukat a különféle vizsgálatokra. Ők senkire nem számíthatnak, mert senki nem tudja segíteni őket a tágabb családban, az anya a magatehetetlen lányát gondozza, ezért nem tud munkába járni, az apa elvégez mindent, amit lehet, éjt nappallá téve dolgozik. – Nem tudjuk, mi lesz velünk, úgy érezzük, egy másik dimenzióban élünk, reggel felkelünk, dolgozunk, ápolunk, etetünk, pelenkázunk, este lefekszünk, és nemsokára temetünk. – Felfoghatatlan, ami velünk történt, nincsenek szavak az életünkre, a fájdalmunkra. Hogyan tovább? Nem tudjuk – mondják együtt az összetört szülők.