A Sintér-dombon volt a veszprémi hóhér lakása

A Simoga-lépcső a Simoga családról kapta a nevét. Onnan lehet ismerős a Simoga név, hogy a Művészetek Háza Vár utca 17. számú épülete is ezt a nevet viseli, ami a család ősi fészke volt már a török idők alatt. A várbeli házat Simoga György ügyvéd, a veszprémi káptalan fiskálisa örökölte, a család iparos ága pedig leköltözött a Hosszú (ma Jókai) utcába. Házuk telke felnyúlt a Jeruzsálemhegyre, egészen a Szarvas utcáig. Ő püspöki ügyvéd volt, jogász – magyarázza Veszprém ikonikus helyén, a Jókai utcában Márkusné Vörös Hajnalka veszprémi levéltáros. Ezt a házat már a XX. század elején építették és nem mellékesen csizmadiák voltak a városban. De ennek a sárga háznak az elődjében lakott egy jó darabig a Cholnoky család is. Hajnalka mondja, hogy Cholnoky Jenő a Veszprém könyvében leírja, hogy soha nem lett volna geológus-földrajztudós, ha nem itt nő föl. Merthogy itt teraszos kertek vannak mindenhol a házak mögött. A teraszos kertek sziklái, üregei, kövületei már gyerekkorában felkeltették az érdeklődését a geológia iránt. 

– A Ruttner-házzal és a Várbörtönnel szembeni épület mellett egy installáció emlékeztet arra az időre, amikor 24 órás beszélő működött a Jókai utcában. A család jeleléssel vagy akár kiabálással tudott beszélgetni a börtönben lévő hozzátartozójával, ami mindennapi élménye volt annak, aki itt ment el, vagy itt lakott – mondja. 

Levették a kétfejű sast a református templom tetejéről

Az is nagyon érdekes, hogy szintén a Veszprém kötetében írja Cholnoky Jenő, hogy a türelmi rendeletet kiadó II. József iránti hálából a református templomnak a tornyán sokáig nem a ma látható csillag volt, hanem a kétfejű sas. Cholnoky Jenő írja ugyancsak, hogy amikor gyerek volt és itt laktak, akkor vették le a kétfejű sast a református templom tetejéről, ami éppen az ő kertjükbe került.

Továbbsétálunk, közben Hajnalka mondja, hogy minden lépcső a piacterekre vezetett fel. Az Óváros térre négy oldalról mennek fel ma is a lépcsők, míg a Jeruzsálem-hegyről innen jöttek le – mutatja –, és mentek fel a Márkus- vagy Deák-lépcsőn. Nem minden veszprémi tudja azt sem, hogy a Simoga-lépcsőnek ugyanúgy megvan a története, mint a Deák-lépcsőnek, az Ostrom-lépcsőnek, a Sörház-lépcsőnek, vagy éppen a Francsics-lépcsőnek.

A történész-főlevéltáros közben már azt meséli, hogy a Kőbánya utca kövei a veszprémi kőbányából származnak, ami jól látszik. Ezt a veszprémi követ viszonylag könnyű volt kibányászni, viszont, ha nem pucolják be, akkor azért mállékony. A lépcsőket kísérő támfalak és padozatok a jeruzsálemhegyi kőbányából származó, lemezekben elváló agyagos mészkőből épültek.

Cölöpökre épült, mint a velencei paloták

– Itt volt 200 méterre a bánya, tehát nem kellett messziről hozni. Az összes támfal ebből épült, de nemcsak a támfalak, hanem a nagy épületek is. A fél város abból épült. A kőbányának az utolsó kibányászott területe a tűzoltóság helyén volt – derül ki a szavaiból. – Nagy dolog, hogy egy 15-20 méter mélységig kibányászott területet a város újra „belakott”, feltöltötte és hasznosította. A kőbánya tűzoltólaktanya helyén lévő gödreit a Szent István völgyhíd építése során (1936-37-ben) a Sintér-domb 200 méter hosszú és átlagosan 17 méter magas sziklájának bontása során kitermelt kővel töltötték fel. A tűzoltóság 1953-ra átadott székháza mégis cölöpökre épült, mint a velencei paloták, merthogy akkor még az építők tudták, hogy ez egy feltöltött terület – teszi hozzá.

A '30-as években viszont Reichert Henrik építész a Templom utcában – ahol éppen beszélgetünk – nevelkedett fel, ő még a kőbányában játszott a társaival. A viadukt építésekor át kellett vágni egy sziklát, ennek a kitermelt kövei segítették a feltöltését a kőbányának.

– Na, ez a város egyik legszebb kilátású utcája – mutatja Hajnalka a Festő utcát, ami nem azért Festő utca, mert gyönyörű festői kilátás van innen, hanem mert a Jókai utca végén kékfestők dolgoztak anno. A kékfestők indigóval készülő ruhaanyagot állítanak elő, de sajnos a veszprémi emlékezetből kikopott, hogy Veszprémben sokkal több kékfestő dolgozott, mint Pápán, ahol csak egy család, a Kluge, vagy Sümegen, ahol a Ramassetter család foglalkozott kékfestéssel.

Az öblítővizet az Ördögárokba engedték bele

– Itt egy időben négy jelentős kékfestő család dolgozott – mondja büszkén. – A Festő utca végén a Husvéth család, akik máig itt laknak Veszprémben. Ők öt generáción keresztül kékfestők voltak. Ott van egy tűzcsap, az volt a kékfestőkút, amiből a vizet vették a kékfestő anyagához, az áztatásához és öblítéséhez. Az most lezárt kút, de az indigós folyadékot, mérgező festőanyagot és az öblítővizet az Ördögárokba engedték bele, ami egészen az 1880-as évekig egy nyitott árok volt – idézi fel.

Meséli, hogy vannak olyan térképek, amelyen a Jókai utcát úgy mutatják be, hogy hidak vezettek át a másik oldalra. Ám 1884-ben az Ördögárkot beboltozták és lefedték, de a Jókai utca alatt ma is egy nagy árokrendszer fut végig egészen a Sédig.

– A város déli fennsíkjáról érkező esővizet levezető és az Erzsébet-liget, Színházkert alatt kiszélesedő Ördögárok egy nagy kanyarral az Anna-templomnál folyik bele a Jókai utcai szakaszba. A nagy esőzések jelentős törmeléket hoztak le ide és az 1803-as nagy árvíz megbontotta az Anna-templomban lévő piarista atyák kriptáját is, kimosta koporsójukat. Természetesen visszatemették őket, és ma is ott nyugszanak. 1747 és 1801 között tíz piarista atyát temettek el ide. Az altemplomban temetkeztek egészen addig. Templomuk csak 1836-ban készült el a várban – mondja Hajnalka, miközben mi tátjuk a szánkat mindezt hallva. – Addig ők látták el az Anna-templomnak a plébániai feladatait, és oda is temetkeztek – folytatja a levéltáros.

De kik voltak a híres veszprémi kékfestők? A Husvéth család volt a legjelentősebb, az ő üzemük működött a leghosszabb ideig, az 1830-as évektől közel egy évszázadig. Husvéth Lajos, az utolsó kékfestőmester tevékenysége azért is emlékezetes marad, mert hozzá járt tanulni és fortélyait ellesni Bódy Irén, a magyar textilművészet egyik megújítója. Velük párhuzamosan működött a Stoll család manufaktúrája a Séd északi partján, és Csikász Imre szobrászművésznek az édesapja is kékfestő volt, ugyanakkor Schweitzer Józseftől tudjuk, hogy az ortodox zsidók között is voltak kékfestőmesterek.

Veszprémben jelentős németség élt, német települések vették körül a várost, és a magyarországi németek kékfestő ruhákat viseltek. Elsősorban munkaruhaként használták, de ünnepi viseletet is készítettek belőle. Éppen elmerengek mindezen, amikor Hajnalka azt mondja, hogy – tessenek megkapaszkodni –, a Sintér-dombon volt a veszprémi hóhér lakása.

Külön ruházat viselésére kötelezték

– Ez azért volt nagyon érdekes hely, mert a viadukt megépítéséig egy teljesen elkülönülő kis félsziget volt, elkülönítve a város házaitól. Megalázó, alantas feladata miatt kerülték a hóhér társaságát, lakhatását elkülönített helyen biztosították, és külön ruházat viselésére kötelezték – magyarázza. – Szintén Reichert Henrik írja, hogy az ő gyerekkorában (az 1940-es években) sintér lakott ott, de tiltották a szülei, hogy odamenjen. A háborús és járványos időkben szükségessé vált fertőtlenítő és járványkórház épületei is erre a területre kerültek.

Az első világháború után jöttek haza a fertőzött katonák, és Cholnoky Jenő, Csolnoky Ferenc, és Rosenberg Jenő mondják egyöntetűen, hogy nagyon kell a fertőtlenítő és a járványkórház, mert az egész város meg fog betegedni. A város aztán végre ráveszi magát és létrehozza ezeket az intézeteket. Hova kerülnek? A Sintér-dombra. A mai Endrődi ABC-nél, ahol az alagút feljön, ott volt a fertőtlenítő épülete, és mögötte, az Endrődi-lakótelep közepén volt a járványkórház, amely a második világháború végéig működött és csak 1978-ban, a lakótelep építése miatt bontották le.

Talán a sintér kapcsán merül fel, hogy mikor volt Veszprémben az utolsó kivégzés? Kiderül, a törvényszék udvarán 1967-ben. – Hamusics János ajkai bányász egy orosz katonai szerelvényt akart felrobbantani. Bár a merénylet sikertelen volt, a 31 éves, családos fiatalembert halálra ítélték. Nem sikerült neki, mégis kivégezték – hallgatjuk halkan. Hajnalka hozzáteszi, a halálos ítéletek eltörlése, kivezetése után a hóhér, vagyis a sintér feladata a szemétgyűjtés, illetve az elhullott állatok elszállítása, megnyúzása és elásása lett. Hát ezért ragadt rá ez a név a dombra.

Védőbástyaként vették körül

Közben a Szarvas utcába érünk. Átadjuk a szót ismét a levéltáros szakembernek:

– Hogyha felülről néznénk ezt a területet, akkor azt látnánk, hogy a református gyülekezet épületeit védőbástyaként vették körül a református mesteremberek (asztalosok, csizmadiák) házai. Az épületek, mintha védfalak lennének, teljesen körbeveszik a református templomot. Amikor beazonosítottuk, hogy kik laktak ezekben a házakban, akkor láttuk, hogy református iparos céhek vették körül és védték a szakrális helyeiket – mondja.

A Szarvas utcában nagyobb számban csoportosultak a céhes ipar különböző ágai. Itt laktak, dolgoztak a bőrfeldolgozással foglalkozó iparosok, vargák, tímárok, csizmadiák. Valószínű, hogy szarvasbőrt is használtak, vagyis a bőriparral foglalkozó iparosok miatt kapta ez az útszakasz a Szarvas utca elnevezést, de utalhat a név a reformátusok 42. zsoltárában az Istent kereső embert szimbolizáló "szép híves patakra" kívánkozó szarvasra is. De az is lehet, hogy áthallás, mert a 42. zsoltár úgy szól, hogy „mint a szarvas kívánkozik a folyóvizekre, úgy kívánkozik az én lelkem hozzád, oh Istenem!”. Ami biztos, hogy a hitét gyakorló iparosoknak a Szarvas utca egy nagyon szép hívószó volt.

Nagyon ősi a Veszprémi Református Egyház

Megtudom, nagyon ősi a Veszprémi Református Egyház, a gyülekezet alapítását az egyháztörténet az 1560-as évekre teszi, amikor végvár volt Veszprém. Már a hitújítás korában itt vannak híveik. Az első templomot nem tudni, hogy hol és mikor építik fel, ám az 1620-as évek végére megépítik a második templomukat és az iskolát, amely a várban, a mai piarista templom és rendház helyén állt egészen 1716-ig.

Hajnalka elmondja azt is, hogy amikorra a török elhagyta Veszprémet, a város és a vármegye is protestánssá válik, a Somló kivételével. Majd miután visszajön a püspök és a káptalan, akkor kiszorítják őket a várból, és ezen a területen kapnak templomépítési jogot. A virágzó gyülekezet a török kiűzése után, a végvári katonák szabad vallásgyakorlatának megvonása után került nehéz helyzetbe. Mivel nem volt artikuláris hely Veszprém, ezért magánházakban jöttek össze, és a szomszédos református településekre jártak ki istentiszteletre, és csak a türelmi rendelet után tudtak templomot építeni.

Itt állunk meg, de remélhetőleg nem hosszú időre, mert a veszprémi lépcsők visszavárnak.