Feljegyzések az árnyékból

Nem gondoltam volna, hogy valaha kimondom vagy leírom ezt a mondatot, de kezd elegem lenni ebből a nyárból. A két hónapja egyfolytában dühöngő kánikulából, a szárazságból, az aszályból, a menetrend szerint érkező sivatagi homokból, ami belepi a homályos horizonton túli elsivatagosodott tájat, az agresszív darázsrohamosztagokból, az undorító poloskákból, amelyek tovább tizedelik a folyamatosan víz után sóvárgó termést. A kedvenc évszakomról beszélek, mert általában egy évig a nyárból élek, a napfényből, a különféle vizekből, a kert nyújtotta tudatos ki- és elszakadásból. De ez most sok és sokk volt, és még mindig tart. Az lehet a baj, hogy nem erre vagyok kódolva, és erre a csereberére nem készített fel senki és semmi. 
Mert mintha a világ egy nagy piac lenne, vagy még inkább tőzsde, ahol gőzerővel folyik az átrendeződés. A málna most már tényleg olyan, mint a kiskacsa, Lengyelországba készül, miközben élelmes magyar tehetősek olívaültetvényeket telepítenek sorra. Visszasírom a krumplibogarat, az legalább csíkos volt, szedegettem is, ha kellett, de a poloskától iszonyodom, a rovarvilág patkányát fogdossa, akinek férfi volt az anyja. Szemben a hegyen olyanok a színek, mintha november elején járnánk. A lankák nyomokban zöldet tartalmaznak, de a barna dominál. A disztópia berúgta a kerítéskaput. Ráadásul, amikor nem az árnyékból lehet osztani az észt, minden még valóságosabbá válik. Ha el kell tolni két köbméter kavicsot, ráadásul időre, akkor el kell. 
A Jóisten irgalma kifogyhatatlan, így nem harminchét fokot küld, mint azt tette előző nap, hanem csupán harmincat, és még lágy szellő is lengedez, így minden adott ahhoz, hogy délben se hagyjam abba a sétálást. A rock and rollnak ezt a leágazását drogokkal nyomom. Úgymint fájdalomcsillapító és krém. Mint minden monoton munkánál, számolással szórakoztatom magam. Egy talicska az esetünkben húsz púpos lapát. Hatvan taliga a sztori vége. Az ezerkétszáz fél fordulat a cuccal. A vége persze szép, a hegyből egy diszkrét kupac marad. Szép munka, Jones, mondaná Barnaby főfelügyelő. ,,Na” – ennyi tellett tőlem zárszóként. 
Igazából soha nem kedveltem a Genezist. Mármint a zenekart. Na jó, ez ebben a formában nem igaz, a Peter Gabriel-korszakot, azt igen, de ami utána jött Phil Collinsszal, azt nem. Az izgalmas rock helyét egy szempillantás alatt átvette valami popizé. Hiába, az sosem vezet jóra, ha a dobos előremegy megváltani a világot. De azért – gondoltam – belehallgatok a nemrég megjelent Turn It On Again című válogatásalbumba, mégiscsak az ifjúságom egy részében lettek slágerek ezek a dalok, hátha rosszul emlékszem. Vagy egyenesen az történt, amit Lemmy Killmister, a Motörhead egykori énekese így fogalmazott meg, midőn egy alkalommal megkérdezték tőle, hogy milyenek is voltak a nyolcvanas évek, mire ezt válaszolta: csodálatosak voltak, kár hogy nem emlékszem semmire. De nem, nekem most sem jön be, Collins folyamatos falzettje is ugyanúgy zavar egy idő után. Viszont belátom, hogy aki szereti, annak ez a mustra kincsesbánya, benne minden az I Can’t Dance- től a Jesus He Knows Me-ig. 

Szerb Antal újratöltve. A Troubadour Books az Időkapu Könyvek sorozatában kiadta A Pendragon legendát és az Utas és holdvilágot. Két remekmű egy lendülettel, jó döntés. Előbbit előbb láttam filmen annak idején, az is pompás volt, Darvas Iván, Latinovits, lubickolás a szerepekben, aztán jött az olvasás. A történet ismert, Bátky Jánost, a fiatal magyar tudóst meghívják Skóciába egy kastélyba, hogy kutatásokat folytasson a rózsakeresztesekkel kapcsolatban, de persze azonnal bonyodalmakba keveredik, már ha egy kísértetkastély és a rózsakereszteseket övező legendák nem lennének elegek. Szerb Antal kilencven évvel ezelőtt írta a regényt, és a helyzet az, hogy a mű mit sem kopott. Krimi, esszéregény, kísértethistória keveréke, ugyanakkor mindezek paródiája is, néhol olyannyira, mintha a másik zseni, Rejtő Jenő is beszállt volna az írásba egy kávéházi szegleten. 
A szerző filológiai detektívregénynek nevezte a ­Pendragont, okkal és találóan. S akkor eljött a sopánkodás pillanata is, de ez esetünkben tényleg kihagyhatatlan. Szóval, ha ez nem magyarul születik meg, akkor mi van? Poe után és Umberto Eco előtt. Akkor az van, hogy világhír. Ám magyarul íródott ez, legyünk rá büszkék, és amennyiben létezik kollektív bűntudat és szégyenérzet, azokat se hagyjuk ki. Innen utazunk tovább Szerb Antallal.