A kabócák üzenetei

Népies neve a kakukknyál, hiszen ebben az időszakban szól leggyakrabban a kakukk. Ez a hab védi a kabócák lárváit a fejlődésük alatt. A kikelő lárva piciny, zöld színezetű.

Biztos vagyok benne, hogy aki nyaralt már valamelyik mediterrán országban, felfigyelt már arra a folyamatos zajra, amely a fákról és a bokrokról hallható. Ezt a kabócák szolgáltatják, ők a muzsikus rovarok közül a leghangosabbak. A hangokat a reszelőérnek nevezett páros szervükkel hozzák létre. A tor oldalait borítják ezek a merev lemezek. A hangadás folyamán a kabóca erős izmai megfeszítésével és elernyesztésével nagyon gyorsan behajlítja, majd visszahajlítja ezeket a lemezeket. Ennek következtében „ciripelő” hang jön léte. A mozgatóizmok egy másodperc alatt hatszáz összehúzódásra is képesek. A reszelőerek  mögött található nagyrészt üres potroh egy erősítő kamraként funkcionál. A reszelőérlemezek felhúzásával és leeresztésével, mint egy pedállal, képesek a hang erejét szabályozni. Teljes hangerővel muzsikálva egy kabóca hangja több mint fél kilométerre elhallatszik. A hímek a ciripelésükkel a nőstényeket édesgetik magukhoz. Mikor a párkereső hímekhez megérkeznek a nőstények, akkor egy másféle hanggal, ketyegésre emlékeztető hangot kiadva mutatják ki az érdeklődésüket.

A fenti hangot az óriás énekeskabóca (Tibicina haematodes) hallatja. Hazánkban a déli kitettségű árnyas erdőkben él, a Balatonra nyúló délies lejtőkben, így a Tihanyi-félszigeten is tömegesen van jelen. Megpillantani őket nehéz, mert mindig az ágakhoz szorosan hozzálapulva ciripelnek. Ha észreveszik az embert, nyomban elhallgatnak, villámgyorsan szárnyra kapnak és legalább tíz métert repülve eltűnnek a szemünk elől. A kabócák között akad egy nagyon bizarr megjelenésű faj is, a szarvas kabóca (Centrotus cornotus), amely hazánk nedves élőhelyein gyakoribb, de előfordul erdőszegélyek, erdei tisztások szélén is. Az előhát nyúlványaival tűnik ki, egy nyúlik felül tüskeszerűen hátra, kettő pedig oldalra. Barna színezetével kiválóan álcázza magát a növényeken.