Változó technikai háttér mellett őrzik, átörökítik a helyi hagyományokat (képgaléria)

Bevezetésként egy személyes kitérő, ugyanis Veszprémben is dolgozott gyerekkoromban egy fazekasmester – Mátyás Jóska bácsi a Dózsavárosban –, ők szintén Tüskevárról kerültek a vármegyeszékhelyre. Nagyszüleimmel sokat jártam náluk, emlékszem, álltam a korong mellett, s találgattam, vajon mi formálódik meg az agyagdarabból… De hogy mennyi mindennel foglalkoznak a fazekasok azon túl, hogy a korongon remekműveket keltenek életre – már erről is van fogalmam, Tüskeváron a Tóth család elmesélte a szakma minden fogását, érdekességét, hátterét. Tanulságos volt!

– Azt mondom, szerencsés, hogy továbbvisszük, éltetjük a mesterséget, őrizve helyi hagyományait, jellegzetességeit – kezdi mesélni Tóth Gergely, az édesapa. Fiával, Mártonnal együtt dolgoznak a korongok mellett, megalkotva a remekeket. Most, amikor megérkezem, rögtön a műhelyben kezdünk beszélgetni. 

– Azért nevezem szerencsésnek a helyzetet – folytatja az idősebbik mester –, mert Tüskeváron a hetvenes évekig egyszerre kilenc-tíz fazekas tevékenykedett. „Történelmünket” 1830-ig tudjuk hitelesen visszavezetni, amikor Tóth Antal fazekas dolgozott Tüskeváron, tehát már a szabadságharc előtt! – mondja a fazekas. De Gergely édesapja (idősebb Tóth Gergely) is ezt a mesterséget űzte. – A család egy nagy fazekasdinasztia – emeli ki a mester.

Bányászattól a motívumokig

A világháború előtt hatalmas volt a kereslet, a tüskeváriak rendszeresen vitték termékeiket vásárokra, Keszthelytől Győrig számos helyen megfordultak lovas kocsival. A ló és a kocsi nem csak erre kellett. 

– Mindegyik fazekas rendelkezett saját földdel, ahonnan a kibányászott földet haza kellett szállítania. – Nem az agyagot? – kérdezem, mire a mester elneveti magát: – A Nyugat-Dunántúlon a fazekasok az agyagot földnek hívták. „Mikor mész földért? – ezt kérdezgették egymástól.

Én pedig azt kérdezem, hogyan folyt a bányászat. Gergely elmeséli, egy körben leástak olyan mélységig, ameddig az agyagos talaj tartott, s oldalirányba bujtókapával oldaljáratokat vájtak az agyagba. Majd a földdel, tehát agyaggal megrakott kosarakat lovas kocsira rakták, amennyit a kocsi és a ló elbírt. – Volt súlya! Ma is magunk bányásszuk az agyagot, feltárásos módszerrel úgymond leszíneljük, de kézi erővel termeljük ki, s teherautóval hozzuk haza. A kézi munka azért fontos, hogy ahogyan az anyag a földben van, felül a zsírosabb, alul a soványabb része, úgy maradjon egyben. Ebből, mire a műhelybe kerül, lesz egy homogén alapanyag, csak abból lehet dolgozni. De az agyaggal más, kevésbé ismert teendőink is vannak. A feltárásos módszer miatt az agyag fölött van némi kavicsos réteg, ami mészkukac formájában kipattan. Ha ezt nem vesszük észre a korongon, selejtté válik a munkadarab. No, emiatt kell iszapolni: felhígítjuk az agyagot, átszűrjük, víztelenítjük és fél évig érleljük – magyarázza a mester.

Megtudom, a magániparosok helyzete megváltozott, amikor szövetkezetek alakultak. A földet, lovat be kellett adni a téeszbe, viszont továbbra is biztosították az agyagot azzal a feltétellel, hogy rekultiválják a kibányászott területet. A szövetkezet traktorral, pótkocsival adta a vásárokra a szállítást, így ment ez a kilencvenes évekig, a téesz megszűnéséig.

A hatvanas-nyolcvanas éveket szakmailag nem nevezem dicső kornak – hangzik a tanulság –, inkább anyagilag erősödtünk. Később az emberek újra ráleltek a használati edényekre, szabadban sütögetésnél felfedezték, vannak bizony ahhoz eszközök, s elkezdték keresni.

A fazekasság nehéz szakmunka. Nem művészet, ahogy sokan hiszik, mert mindennapos használati eszközöket készítenek. 

– Igyekszünk megfelelő színvonalon lépést tartani az igényekkel – folytatja a mester. – Folytonos fejlődéssel-fejlesztéssel technikában, háttérben, de úgy, hogy mellette a hagyományokat is tiszteletben tartsuk, továbbvigyük. Nem elcsépelt mondatok ezek, hanem ez a valóság. S mik a hagyományaink? Nos, az alkalmazott motívumokat ugye meghatározza a helyben található agyag, mely kihat a formavilágra, díszítésre, azaz nem lehetséges bárhol bármit készíteni. Különbség van használatban is, az egyik edényben lehet sütni-főzni, a másikban nem. A térségünkben fellelhető alapanyag lángálló. A motívumokat a használat célja is befolyásolja, az írókázás csak néhány edényen jelent meg. Jellemző a fehér csík, a hullámvonal, a pontok, s igen jellegzetes a csigavonal – teszi hozzá Tóth Gergely.

Egyetlen zsűrijük a vásárló

– Mire van ma leginkább kereslet? – kérdezem, mire az ifjabbik mester, Tóth Márton elárulja, lényegében ugyanazokra a tárgyakra, amikre a múltban. – Volt egy kitérő a hatvanas években, öntöttvas edények megjelenésével a fazekas termékek iránt megcsappant a kereslet, de ma reneszánszukat élik termékeink. Mégis, miben változtak az igények? A modern konyhákban elsősorban a formákon kellett változtatni, úgy, hogy a gyökerek megmaradjanak, azaz a fő formákat, motívumokat igazítottuk a mai igényekhez. – Az egyik legfontosabb – teszi hozzá Gergely, az édesapa –, hogy a fazekasok által korábban használt ólmos mázat felváltotta a méreganyagot nem tartalmazó máz. Megnőtt az igény a kemencében használható edények, sütő- és főzőtálak, leveses fazekak, tepsik új formái iránt. Jól érezhető, mennyire más az íze egy cserépedényben főtt levesnek, ami nem kap akkora hősokkot, az ízek, tápanyagok jobban megmaradnak. S ma is fő termékeink a virágcserepek, virágedények átalakított formában.

Gergely egy érdekességet mesél: régen egy faluban egyetlen nagy, közösen beszerzett fazék volt, amiben lakodalmakra főztek, s rendszeresen oda vitték, ahova kellett. Ilyenek ma már nincsenek, ám hogy mégse vesszen el ez a hetven-, akár nyolcvanliteres fazék, még készítjük, csak más a funkciója, virágedény lett belőle. Nekünk egyetlen zsűrink van, a vásárló – mondja a mester. – Minden edényünket népművészeti zsűri bírálja, fiam, Marci népi iparművész: nem kihaló szakma tehát ez, viszont a hagyományos értelemben vett fazekasokból, akik ebből biztosítják családjuk megélhetését, viszonylag kevés van. 

Tisztelik az alapanyagot

Tüskeváron négy köbméteres, német típusú bárányos fekvőkemencében égettek, melybe a méteres ölfát olyan vékonyra hasogatták, hogy egy kézzel bedobhassák. Ezeket kiszorították az elektromos kemencék, részint praktikusak, másrészt egyenletes hőt, egyenletes minőséget biztosítanak. – A fatüzeléses kemencéknek megvolt a varázsuk, csodálatos volt égetni bennük! Csak úgy, magunk szórakoztatására tervezzük egy hagyományos fatüzelésű kemence visszaállítását – árulja el Gergely, miközben megtekintjük a három elektromos kemencét.

Amikor aziránt faggatózom, a tüskevári Tóth-fazekasoknak melyik munkafolyamat okozza a legnagyobb örömöt, egyszerre, határozottan válaszol apa és fia: –Mindegyik! Nincs kedvenc darabunk, ha nem kedvvel tennénk, nem végeznénk ezt a munkát. Az anyagot, tehát az agyagot tisztelnünk kell – mondják –, mert ha félvállról vesszük, azt megbosszulja. Az egyszerűbb tányértól a legnagyobb virágcserépig ugyanolyan odafigyeléssel gyártunk mindent, csak úgy lesz funkciójára alkalmas. Egész apró tárgyakat is örömmel csinálunk, a szépség a munkánkban rejlik, ahogy egy darab agyagból a kezünk alatt formálódnak a termékek – mondják. És természetesen be is mutatják.

A termékválaszték számos csodás darabból áll, ezt alkalmam volt látni, megcsodálni, de vajon hogy formálódik át az agyag például edénnyé? – Nos, először egy homogén állagú agyagtömböt felhelyezünk a korongra, középre fogjuk, ez a kézi gyúrás folytatása, befejezése. Majd kialakítunk középen egy lyukat, az lesz az edény belseje, de a kellő fenékvastagságot meghagyjuk. Aztán a kihűlő agyaggyűrűt felfelé, cső formában húzzuk, ezt többször ismételjük addig, míg kialakul a kellő falvastagság. Végül fakés segítségével adjuk meg a végső formát – avat be az alapokba Gergely. 

– Úgy ülök le korongozni, hogy tudom, mi lesz a végtermék. Például mekkora arányban húzzam fel azt a csövet, amiből kialakítom a formát – teszi hozzá Marci, aki az üzletben elárulja, ebben a szakmában igaz az élethosszig való gyakorlati tanulás. – Mindig jobbra, szebbre törekszünk, ehhez formálódnak mozdulataink. Változik, fejlődik a technikai háttér, ami viszont változatlan: ragaszkodunk hagyományainkhoz, őrizzük, átörökítjük azokat – hangsúlyozza a népi iparművész fazekas.