Fantasztikus élmények veterán Mercivel a sivatagon át

A srácok három hét alatt kilenc országot érintettek a francia Riviérától az afrikai sivatagokon, oázisokon át haladva a Sierra Leone-i óceánpartig. A „fapados Dakarként” emlegetett versenyen nem egy alkalommal ugyanazokon az utakon kellett megküzdeniük sivataggal, technikával, ahol a világbajnok versenyzőknek. A csapatoknak három hét alatt kell eljutni előre kijelölt útvonalon Mali fővárosába, Bamakóba, s a kuriózum, hogy itt bárki, bármilyen járművel indulhat. A veszprémi csapat a dél-spanyolországi Marbellán állt meg először, ahonnan komppal keltek át Marokkóba.

A közönségtalálkozón jóval a kezdés előtt megjelent a veterán Merci és a két csapattag, a kocsi a sivatagi homokot is magán viselte még. Sokan csodálták kívül-belül. Majd Hajtó Bálint moderátor vezette fel az izgalmas beszélgetést, melyből kiderült, Gábor ötlete Dávidnak szöget ütött a fejébe, pláne, miután rátaláltak az öreg járgányra. Megnézték, megvették a W123-as, 240-es Mercit, melyre a régebb óta fiatalok jól emlékeznek. Az autó 2400 köbcentis, szívódízel motoros, hátsókerék-meghajtású, 72 lóerős, négysebességes váltóval és tetőablakkal szerelték. A felkészítés Dávid és édesapja feladata volt. – Apukám jól ismerte a motort, felkészítése egy évig tartott – meséli Gábor –, átalakításokat nem végeztünk. A szellemi felkészülés már nagyobb kihívást jelentett. A verseny előírásait betartottuk, a felszerelésen nem spóroltunk – belevágtunk. 

A srácok elmesélték élményeiket, így az első nehézséget, amit még Európában, a franciaországi tüntetés miatti lezárás okozott, majd a fantasztikus állapotú marokkói utakról szóltak. – Míg órákon át sziklákon, köveken, szakadékokon át vitt az út, az első sivatagi szakaszon négy óra alatt harminc kilométert tettünk meg. Mauritánia kietlen tájain ugyan már nem voltak sivatagos szakaszok, de az „aszfaltút” kategóriába sorolt terepen a fővárosban és környékén mintha háborús övezetben hajtottunk volna. A hajtás Szenegálban már túlzás. Ha néhol volt is aszfalt, az itt-ott egyik pillanatról a másikra megszűnt, gödröket kerülgetve haladtunk, ráadásul éjszaka. Giuneában is hasonló volt a helyzet, új kihívást adtak a húsz centiméter magas „fekvőrendőrök”. Esélytelen volt áthajtani rajtuk a Mercivel, folyton fennakadtunk. Az esős évszak ugyanis elmossa az alap nélküli utat, amit itt nem javítanak – mesélik.
 – Sierra Leone, az egykori angol gyarmat egészen más – folytatja Gábor –, itt megint úgy érzetük magunkat, mint Marokkóban, a növényzet is egyre dúsabb, a táj egyre színesebb az óceánhoz közeledve, amit még „színesebbé” tettek az AK-val és más, élesre töltött fegyverekkel felszerelt, ámbár nagyon kedves rendvédelmi emberek. Integettek, mosolyogtak ránk.

– Szenegálban többször aknamezők közelében haladtunk, helyieket kérdezgettünk, mi történik náluk, hiszen internet épp nem lévén – ez gyakran előfordul – nem sikerült valós információkat szerezni, viszont a problémákból a szállodában nem érzékeltünk semmit. A legtöbb esetben hallgattunk a helyiekre mind az utakkal, mind a pénzváltással kapcsolatban, ami nem is ártott – mondja Dávid.

Az útvonal egyes afrikai részére jellemző a rengeteg birkacsorda az utak mellett, vagy hogy a helyiek az út szélén teázgatnak, kecskét, birkát sütnek. Mindenütt sisak nélküli biciklisek, robogósok, agyonpakolt teherkocsik. Aztán volt olyan, hogy a lefoglalt szállást kiadták másnak, így az autóban aludtak.

– Ami pozitív, hogy gázolajat mindenhol sikerült tankolni, de az ivóvízzel akadtak gondok. Nem árt betartani a javaslatokat, palackozott vizet ittunk, azt mindenütt lehet vásárolni, igaz, már nem működő mélyhűtőkből adták ki a palackot – mesélték.

Végül minden nehézség, izgalom, kaland ellenére, a maximumot önmagukból és az autóból kihozva, kilencezer kilométer levezetése után érkezett be Vermes Gábor és Szűcs Dávid a Budapest–Bamako-rali végállomására, Freetownba. – A város egy része itt attól őrült meg, miért zárták le az utakat. Más részük viszont értünk, a rali részt vevő csapatokért rajongott. A rendőrök pálcákkal ütötték azokat, akik elénk hajtottak! A Mercivel csak egyszer, még Marokkóban akadt probléma, ami gyorsan sikerült elhárítani. Nem válunk meg a járgánytól, fantasztikus élményeket éltünk meg vele hármasban – mondták el, kiemelve a jól összekovácsolódott közösséget, dicsérve a szervezőket, akik minden téren végig alapos információkkal látták el a rali résztvevőit.