A sport és az Ipari az élete

- Az Ipari egy nagyon érdekes, régi épület – kezd el mesélni. - Régen az angolkisasszonyoké volt, majd az 1950-es években lett belőle a mai formájában iskolaépület. Kialakultak olyan ikonikus iskolarészek, amelyeknek neve, híre, története van. Ilyen a szűk folyosó, a mirelit, a szmog-street, a savház. Az Iparis dalban, amire nagyon büszke vagyok és tavaly lett kész, ezeket mind megénekeltük. A nagy videómegosztó oldalon is fent van több ezer megtekintéssel. Az, hogy igazgatóhelyettesként ülök itt fontos része az életemnek, de mindig testnevelő tanárnak éreztem magam. Az vagyok és leszek talán még egy kis ideig.

Felvetem, hogy a hozzá hasonló tanárok mondhatni, már egyre kevesebben vannak. Széttárja a kezét, és finoman kijavít:

- Nemcsak a hasonlóak, a tanárok is – jegyzi meg. - Amikor idekerültem 1994-ben az iskolába, fantasztikus tantestület volt, igazi egyéniségekkel, akiktől öröm volt tanulni.

Körbenézek a barátságos irodájában, amely tele van serlegekkel, ballagási tarisznyákkal, képekkel, miközben tanár úr elkezd mesélni. 

- Voltak pedagógusok a családban, egy nagypapa, ám őt sajnos nem ismertem. Egy kis falusi iskolában volt igazgató, de meghalt a háborúban - mondja. - Salgótarjáni vagyok, onnan kerültem ide. Édesapám röplabdaedző volt, 15 évesen már felnőttcsapatban játszottam, ráadásul egy kézilabdapálya mellett nőttem fel, és természetesen imádtam focizni. Számomra teljesen egyértelmű volt, hogy testnevelő tanár leszek. 

Így is lett, Egerben végzett az ottani tanárképző főiskolán testnevelés-biológia szakon. 

- A főiskolai éveim csodálatosak voltak – meséli az Ipari igazgatóhelyettese. - Igazi közösség volt a csoportunk, még most is rendszeresen találkozunk. Ezután elkerültem Salgótarján mellé egy kisvárosba, ahol egy általános iskolában tanítottam 9 évig, majd utána jött Veszprém családi kapcsolatok révén. Jót tett a váltás, ez a korosztály közelebb áll hozzám. Számvetést még nem csináltam, ám amikor baráti társaságban beszélgetünk, előkerülnek a régi sikerek. Mozgalmas évek vannak mögöttem, úgy érzem sok sikerrel.

Az biztos, hiszen az általa diákolimpiai versenyre vitt csapatok nagyszerűen szerepeltek az Ipari színeiben. Kétszer nyertek országos kézilabda diákolimpiát, de röplabdacsapattal is jutott országos döntőbe. 

- Gondolom ebből is látszik, hogy a labda a mindenem. Mindegy milyen, csak gömbölyű legyen és guruljon - mondja mosolyogva. - Körülbelül tíz éve átnyergeltem iskolai szinten a focira, ebben is nagyon szép sikereink voltak. A legnépszerűbb sportágban szerintem ér annyit egy országos diákolimpia harmadik hely, mint egy első hely egy másik sportágban. Az elmúlt 10 évben kilencszer jutottunk országos döntőbe, volt egy második, két harmadik helyünk. Nagy a konkurencia Veszprémben, hiszen sporttagozatos gimnázium és technikum is van a városban. Egyszer úgy lettünk harmadikok egy országos futsal diákolimpián, hogy amikor elmentünk és megláttuk milyen csapatok az ellenfelek, haza akartunk jönni. Körbenéztem: Puskás Akadémia, Videoton, Debrecen… Mondom, mi a bánatot keresünk mi itt, egy amatőr csapattal. Majd harmadikok lettünk a tornán.

Elárulja azt is: az egyik legkedvesebb része a munkájának az, hogy szabadtéri táborokat is szervezhet. Az iskolai sítáborok és vízitáborok nem igazán működhetnének nélküle. 

- Mióta itt vagyok - most már 30 éve - azóta minden évben volt sítábor, vízi tábor, egyre nagyobb sikerrel és egyre több gyerekkel – mondja. - Úgy érzem, hogy olyan élményekkel lesznek gazdagabbak a gyerekek ezáltal, amelyek akár egész életükre meghatározók. Külön öröm számomra, hogy tovább folytatódik a hagyomány, hiszen több kollégámat sikerült megfertőzni, és már ők szervezik ezeket a táborokat, én csak „tanácsadó” vagyok. Szeretem a munkámat. Szerencsém van, mert az az ember vagyok, aki úgy megy be a munkahelyére, hogy a hobbijával foglalkozik.

Közbeszúrom, hogy most meg nagy a konkurencia, hiszen egy gyerek úgy is el tudja tölteni a napját, hogy fel sem áll a számítógép mellől.

- Nem igazán értek egyet azokkal a kollégákkal, akik azt mondják, hogy nagyon megváltoztak a diákok. Természetesen változtak, de ugyanolyan gyerekek; lelkesek, mozgathatók, mint régen, csak más a hívószó – vallja.

Szerinte másképp kell őket motiválni, de a mai fiatalok is mozgósíthatóak. Ugyanúgy várják, sőt elvárják a segítséget, a jó szót, tudnak lelkesedni, ugyanúgy hálásak, és ugyanolyan csibészek, hogyha úgy érzik, hogy szabad a vásár.

Kérdem aztán, hogy a kedves felesége nem szokta-e mondani: „te, Laci, megint az iskola?”

- Ő is tanár, úgyhogy… - mondja mosolyogva. - Persze elhangzik, hogy „minek mégy be ilyen korán?" Amikor a gyerekeink megkérdezik tőle, hogy "hol van apa?", a válasz: "a kedvenc iskolájában". Mire a gyerekek: "már megint?" Volt olyan, hogy csőtörés volt az iskolában, és szombaton hajnali 4-kor engem riasztottak. De ez meg az igazgatóhelyettesi feladatkör. 

Amikor beszélgetünk, az érettségire készült az iskola. Azt mondja, az mindig nagy falat. Örömmel újságolja, hogy az Ipariban tanuló diákok 60-70 százaléka tovább tanul. Nekik fontos a jó érettségi, nem csak az a cél, hogy átmenjenek. Ugyanakkor az érettségizők közül sokan maradnak itt a technikusi évfolyamra. 

Kicsengetnek. Mindjárt vége a tanévnek. A negyvenediknek.