Mimi és tésztaedzője, Claudia

JANUÁR 1.

Szombatra esik. Valami miatt (holott ezt az éjszaka elfogyasztott alkoholmennyiség egyáltalán nem indokolja) az akad be nálam, hogy vasárnap van. Amikor kiderül, hogy nem, megörülök az ajándéknak. Még egy nap dolce far niente, azaz édes semmittevés. És csak semmi fogadalom. Aztán előre, nem hátra. 

JANUÁR 2.

Azért egy kis séta belefér a piacon az ajándék napon. Odakint a csalóka tavasz harmadik pillanata, sorra dőlnek a hőmérsékleti rekordok. A magyar mediterráneum, a dél géniuszának legészakibb nyúlványa a Földközi-tenger fényeit idézi. Egy fotó bejárja a hazai sajtót, a Csobánc tetejéről látszanak az Alpok havas vonulatai. Ez nekünk nem újdonság, tiszta időben így megy ez. A zsákmány kocsonyából, kolbászból, gorgonzolából és egy fából faragott angyalkából áll. Miközben a közösségi oldalon nyilván tovább hergelik egymást a kon­teósok, a karriergyilkosok és a halottgyalázók, mi békésen beszélgetünk az áldott napfényben. Egy kávé a teraszon üldögélve, egy szál pulóverben. Valahogy így kellene élni a következő háromszázhatvanhárom napban is, ha már nem Olaszországban. 

JANUÁR 3.

Márai a következőket írja a naplójában, 1949-ben. Hol máshol, mint ott. „Ezek az olasz borok csodálatosak, mintha mindje rokona lenne annak a vino di Pucinónak, amelyet – Plinius szerint – Livia, Tiberius anyja nyolcvanhat esztendős koráig ivott, simák, könnyűek és mégis mámorítóak, mind vulkánikus, mind tiszta szesz és napfény és láva-sugárzás. Mértékkel iszom, soha többet, mint este nyolc decit, legföljebb egy litert, s könnyen alszom, tiszta fővel ébredek… Még soha nem volt Itáliában macska­jajos ébredésem. Az ősital ez, Noé és a görögök itala, romlatlan, a föld anyateje.” Bravo, maestro. És ez akkor még csak a bor lenne, abból is egy kis kóstoló csupán. 
Olaszország maga a káprázat. A tengerek, az épületek, az utcák, a zene, a foci, Dante és Michelangelo, a konyha, és akkor ez most mehetne reggelig. A külföldi elragadtatottak sora is hosszú, bele sem kezdek a névsorba. A lelke mélyén minden érzékeny lélek olasz szeretne lenni, vagy tán az is egy kicsit. Valahogy így lehet ezzel Mimi Thorisson is. Ezt abból gondolom, hogy az elmúlt évek során sikerült egy viszonylag jelentős olasz szakácskönyvgyűjteményt felhalmoznom, és a legutóbbi példányt ő jegyzi szerzőként. A címe Itália ízei. Mimi Thorisson nem olasz (ezt sokszor leírja), hanem francia, a vezetékneve, ami inkább északi tájakat juttat eszünkbe, a férjétől származik. Nyolc éven át többnyire francia konyhákban sürgölődött, előbb Párizsban, majd vidéken, aztán a család Olaszországba költözött. Jelesül Torinóba, ami első hallásra azért meglepő, tekintve hogy az Olaszországban letelepedni szándékozó tehetős külföldiek inkább délebbre húzódnak. Hogy esetükben miért éppen Torino, arról nem sokat tudunk meg a műből, pedig nem is egy könyvet lapozgatunk, hanem mindjárt hármat. Az egyik az ő történetüket ismerteti, a másik az olasz régiók gasztronómiáját, a harmadik meg természetesen egy receptgyűjtemény. Csak az utóbbival korunk telített szakácskönyvpiacán már nem is nagyon kísérleteznek a szerzők, de Mimi Thorisson így is kiemelkedik a mezőnyből, ugyanis jól ír, jó olvasni. Valamint tisztában van vele, hogy a főzés önmagában varázslat, az olasz ételek készítése pedig egyenesen alkímia. És a nagyszerűsége többnyire az egyszerűségében rejlik. 
„Az étel valóban az élet, az öröm és a szenvedély szövete – mondja Thorisson –, alázatos szükségszerűség és a legnagyobb megtiszteltetés.” Vagány nő, akinek a francia főzés a vérében van, számára természetes, hogy vajjal és kacsazsírral főz, a napot egy croissant-nal kezdi, borral és sajttal fejezi be. Ugyanakkor szépen olaszosodik. Nincs élet­vezetési tanácsadója, pszichiátere, jógaoktatója, személyi ed­zője. Neki tésztaedzője van, akit Claudiának hívnak. 
A könyvben pompásak a fotók is, ami persze szintén elvárás, de ezekben a képekben van valami speciális. Talán a nem kereskedelmi jellegük, a családiasságuk. Készítőjük a férj, Oddur Thorisson, alighanem ezért is. Oddur, a viking ezeken túl odatett még egy remek esszét a kávéról. Végtelenül szórakoztató, ironikus és önironikus szöveg. Manapság, amikor a kávét ugyanúgy körüllengi a sznobéria és valami megmagyarázhatatlan, irracionális túltolás, mint a sört vagy a bort, különösen üdítő, akár egy másfél eurós un caffe, azaz eszpresszó. Rizstej nélkül.