Egy új nemzedék keresi az igaz utat – Interjú Várszegi Asztrik atyával

Asztrik atya, kérem, világítsa meg, mi a jelentősége az eucharisztikus kongresszusnak!

– Az egyháznak a szíve-lelke az eucharisztia, ami nem más, mint a velünk élő, velünk maradt Jézus Krisztus. Az utolsó vacsorán egyszerűen rámutatott a kezében levő kenyérre és borra, „ez az én testem, ez az én vérem, ezzel táplálkozzatok és élni fogtok, és én ennek révén mindennap veletek vagyok a világ végéig”. Nem hagyott árván bennünket.

Ez a hit változik a középkorban, amikor nagy tiszteletet kap a liturgikus ünneplés. A XII–XIII. században megjelenik a pap által fölmutatott test és vér (ostya és bor) – később csak a test, az ostya –, amelyet közel kell vinni az emberekhez.

– Tanúságot kell tenni róla, ebben van a mi erőnk. A XIX. században alakult ki az egyház alapgyakorlata – főképpen nyugaton –, hogy egy elvilágiasodó, hitetlenné váló világban menjünk ki templomainkból, és mutassuk meg, beszéljünk, énekeljünk arról, mit tud a hitünk, legyen tanúságtétel, tanúságtevés. Az idők során, a kornak megfelelően, a világ különböző részein kongresszus, nagygyűlés formáját öltötte ez a szándék, ahol erről beszélnek, értekeznek, közösen imádkoznak, együtt ünnepelnek. A hitünknek egy jóakaratú demonstrációja, bemutatása lett.

Először 1938-ban kapta meg Rómától ezt a lehetőséget a magyar katolikus egyház.

– De nemcsak a hitünk demonstrációja lett az 1938-as, hanem bizonyos értelemben ideológiai, politikai hangsúlyt is kapott. Nyugaton itt volt az ajtónk előtt a nácizmus, keleten ott volt a kommunizmus, mindkettő egyház- és hitellenes. Akkor a nemzetköziség is csorbát szenvedett, mert a németeket, osztrákokat a diplomácia zsarolta, nem jöhettek el. Akkor is nagy összefogás révén valósult meg állam és egyház között, és nagyon pozitív emlék maradt.

Ehhez foghatóan nagy igyekezettel folytak az előkészületek a mostani, 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra.

– A Covid terjedése bizonytalanságot, aggodalmakat hozott, miután nem rendezhettük meg tervezett idejében, 2020-ban a kongresszust. Miután már utána vagyunk az eseményeknek, nem mondhatunk mást, mint hogy csodálatos volt az Ég irányunkban, mert adott egy napsütéses, száraz és meleg hetet. Nagyon jó élményekről számolhatnak be mindazok, akik valamilyen módon is részt vettek, hitéleti, liturgikus és kulturális programok rendkívüli gazdagságából válogatva. Számomra nagy élményt jelentett a zárómise és persze az előtte való napon a gyertyás körmenet is.

Az eucharisztikus kongresszus légköre jó hangulatot, erőt szabadított föl a helyszínen, Budapesten. Nagyon nagy volt az érdeklődés, idős, fiatal és középkorú résztvevők egyaránt voltak. Az valami egészen örvendetes jelenség volt, hogy nevető, derűs, éneklő, imádkozó, ugyanakkor komoly, türelmes, fegyelmezett fiatal közösségek mutatkoztak meg. Ez nem az öregek ünnepe volt, hanem egy élő egyházé. Egy sokat szenvedett egyház új nemzedéke. Ez nem azt jelenti, hogy a régiek nem voltak benne, de egy új nemzedék keresi a maga útját – hittel, örvendezve, fölszabadultan. A kereszténység meg tudta mutatni derűs, szimpatikus, vonzó oldalát, miközben nem volt moralizálás. Az a világ legtermészetesebb dolga, hogy ezzel az életstílussal el lehet érni, hogy megpróbálja követni a fegyelmezett keresztény életet a kívülálló.

Ferenc pápa végtelen szimpátiával, szeretettel arról tett tanúságot, hogy nekünk, vezetőknek közel kell állnunk a vezetettjeinkhez, úgy kell szeretnünk őket, mint Isten, Isten pedig gyöngéden szeret. Egyszerűen annyira emberi és mélyen evangéliumi volt, hogy boldoggá és lelkesültté tett bennünket ez a fajta tanítás és ez a fajta bátorítás. Ezt láttam a Zeneakadémia nagytermében, amikor az eucharisztikus szimfóniát hallgattuk, ezt éltem meg a bazilika előtt, a Szent István Társulat kiadványainál, ahol derű, kedvesség, közvetlenség áradt. Mintha Budapesten más típusú emberek laktak-éltek volna ezen a héten.

Azt kell mondanom – az idealizálás veszélye mellett is –, hogy ahol a keresztények ott voltak, ott az együttlétnek ez a csodája, pozitívuma megtörtént, létrejött. Tartottam attól, hogy az 1938-as emlékek arra inspirálnak bennünket, hogy azokat ismételjük. Nem így lett, a kifejezetten katolikus gondolat – az eucharisztia ünneplése – 2021-ben ökumenikus volt, együtt a protestáns testvéreinkkel, a püspökökkel. Őket külön is fogadta a szentatya.

Bennünket, bencéseket – Pannonhalmát – külön is öröm ért, a pápa utalt Pannonhalma ökumenikus tevékenységére, arra, hogy mi az egységet próbáljuk. Igen, ezt tudatosan kell vállalni, a keresztségben mindegyik felekezetben a mi testvéreink a hívek, és nem idegenek. A félelmeim Budapest utcáin, a rendezett istentiszteleteken elillantak, mert szép volt, jó volt, örömteli volt minden. Ahogy odakiáltottak fiatalok, diákjaink, hogy „atya, kérem”, annyira fölszabadult, oldott volt, mintha csak otthon lennénk.