A sólyom most Sólyt vezeti

Kaptur József alezredesként szerelt le a honvédségtől. Utolsó beosztásában az I. Kerecsen harcihelikopter-zászlóalj parancsnoka volt. Jelenleg Sóly polgármestere az egykori sólyom.

Mi vonzotta a pilótapályára?

– Nyírbátorban születtem. Autószerelőket képző ipari iskolába jártam. Azért nem voltam kitűnő, az rontotta le négy egész nyolc tizedesre az átlagomat, hogy oroszból hármast kaptam. Féltem a nyelvtanulástól, ez később még érdekes fordulatokat hozott az életemben. De akkoriban ezért el is kezdtem dolgozni az első szakmámban. Aztán a nyíregyházi hadkiegészítő parancsnokságtól levelet kaptam, mint akkoriban többen is. Felajánlották, hogy egy nyolc és fél hónapos katonai előkészítő tanfolyam elvégzését követően érettséginek megfelelő végzettséget kapok, és jelentkezhetek katonai főiskolára. A koszos-maszatos autószerelést ma is kedvelem, de akkor elhatároztam: pilóta leszek. Nem tudtam még pontosan, ez mivel jár, de kihívásnak tartottam ezt a pályát, és mivel sokat sportoltam, gondoltam, megfelelek a szigorú egészségügyi előírásoknak. Amikor Szolnokra bevonultam, megkérdezték, mi szeretnék lenni pontosan. Abban már biztos voltam, hogy helikoptert szeretnék vezetni, pedig az orvosi vizsgálat vadászpilótának is alkalmasnak talált. Amikor 1982 szeptemberében hazatértem a Szovjetunióból, Szentkirályszabadjára kerültem, és katonai pályám során végig ott dolgoztam.

Mi olyan különleges a repülésben, a helikoptervezetésben, amit a legtöbben nem élhetnek át? Az ember mindig is irigyelte a madaraktól a szárnyakat.

– A földközeli magasságban, tizenöt méteren háromszáz kilométer per órás repülés iszonyatos koncentrációt kíván. Tized- vagy századmásodperces bambulást sem engedhetünk meg magunknak. Rögtön ott lehet a föld, egy fa vagy egy vezeték. Ugyanakkor például a Bakonyban végigrepülni egy völgyben, követve annak vonalát, a dombok, a növényzet között, csodás érzés. Ahogy az is különleges, amikor idelenn őszies, téli köd van, szemerkél az eső, de ha beszállunk a gépbe és háromszáz méteres magasságba emelkedünk, áttörjük a felhőréteget, ragyogó napsütésbe érkezünk feladat-­végrehajtás közben. Igaz a mondás: fentről minden szép, és a felhők felett mindig kék az ég. Lenézünk a felhők tetejére, nem is akarunk lejjebb süllyedni. Amikor muszáj, hiába az ablaktörlő, a látótávolság nulla. Ekkor a műszerekre hagyatkozva irányítjuk a helikoptert. Útvonalrepülést egészen magasan is végzünk, zuhogó hóesésben is. Ilyenkor képesek vagyunk félig beleülni a felhőbe, a lábunkat szinte a felhőben lógatjuk, míg a gép többi része kint van a napsütésben.

Visszatérve az oroszra: tényleg ezt volt a nehezebb megtanulni?

– Szolnokon rögtön hat tantárgyat kellett oroszul tanulnom, köztük irodalomtörténetet is. Meséket memorizáltam, mégis háromszor megbuktam. Főiskolai parancsnoki engedéllyel mentem pótvizsgára, harminc forintot kellett fizetnem érte. Kettest kaptam nagy nehezen. Mehettem a Szovjetunióba a többiekkel. Hatezer kilométer megtétele után érkeztünk Kirgizisztánba. Jöttek az orosz nyelvű órák. Aerodinamikából az első jegyem kettes lett. Még örültem is, de kiderült, hogy azzal meg lehet bukni, mert egyest elvből nem adnak. Két-három hónap nagyon kemény időszak várt rám. Utána folyékonyan beszéltem a konyhanyelvet, aztán jött a stilisztika és a nyelvtan. Meg is szerettem az orosz nyelvet, az orosz kultúrát is. Ma is szívesen hall- gatok orosz zenét, olvasok orosz szerzőket. Az első feleségem orosz volt, ez is sokat segített. Akkoriban félévente jöhettünk haza a Szovjetunióból, és az volt a szokás, hogy megkerestük a tanárainkat. Kiderült, hogy akkor már szebben beszéltem oroszul azoknál, akik korábban megbuktattak. Orosztanári diplomám is lett, egy évet anyanyelvi környezetben tanultam franciául, és beszélek angolul. A rádióforgalmazás a légtérben később már az utóbbi nyelven folyt.

Hogyan alakult a katonai pályafutása?

– Első osztályú helikopter- oktató és berepülőpilóta voltam. Utóbbi azt jelenti, hogy ha kiképzési repülés során hibát fedeztek fel, akkor a műszakiak javítómunkája után a berepülőcsoport tagjaként speciális programon kellett próbára tennem a gép működését. Ilyenkor szélsőséges paraméterek révén kihoztunk belőle mindent, ami lehetséges, így kiderültek volna a rejtett meghibásodások. A Szovjetunióban az első olyan csoportban tanultam, amelyik a Mi–8-ason kezdte a kiképzést, de egy év után már végig Mi–24-esen gyakoroltunk. Szentkirályszabadján is végig ezt a harcihelikopter-típust vezettem. A Magyar Honvédség Bakony Harci Helikopter Ezredénél bejártam a ranglétrát: operátor, rajoperátor, helikoptervezető, géppárparancsnok, rajparancsnok voltam, aztán a Kerecsen harcihelikopter- század parancsnokának neveztek ki.

Kérem, említse meg néhány emlékezetes élményét! Biztosan nehéz, kockázatos helyzeteket is meg kellett oldania.

– Egyszer ismeretlen területen kellett a leszállást gyakorolnom Kirgíziában. Kétszer sikeresen teljesítettem a fel- adatot, mire az orosz oktató egy dinnyeföldre irányított, ahol tíz-húsz kilósak voltak már a gyümölcsök. Ide is leszálltam, pedig közben a csősz szaladt felénk a kutyájával. Kényszerleszállást is meg kellett oldanom párszor. Egy félórás berepülés alatt a huszonhatodik percnél megszólalt a fedélzeti informatikai rendszer, akkoriban Kudlik Juli hangján. Tűz van a fedélzeten – mondta. Ugyan nem észleltünk semmi rendkívülit, de ilyenkor nem bírálhatjuk felül a műszereket. Kétezer méteres magasságból egy hajtóművel kényszerleszállást hajtottunk végre a saját reptérre. Akkor sem volt valós a hibajelzés, amikor harckocsik előrevonulását támogattuk Sormásnál a levegőből. A felszállást követően már Nemesvámosnál emelkedni kellett a rajköteléknek százötven méterre, mert ködfal volt előttünk. Fölötte pedig csodálatos napsütés, de földlátás nulla. Lyukakon bújtunk ki a felhők közül, amikor megint csak Kudlik Juli hangja mondta folyamatosan: a főhidraulika meghibásodott. Kiengedtem a futóműveket, alattam voltak a harckocsik, de sikeresen leszálltam. Egyszer pedig a karácsonyestét fegyveres géppel, éles tűzparanccsal töltöttem. Szerencsére sosem kellett – háborúk közelében sem – fegyvert használnom. A méltán elismert műsor­vezető nálunk alkalmazott hangját egyébként mi, pilóták félelmetesnek tartottuk. Kértük, hogy változtassák meg, amit meg is tettek, bársonyosabbra cserélték.

Manapság már kikapcsolódásképpen sem repül?

– Amikor bezárták a szentkirályszabadjai repteret, nem szerettem volna máshova kerülni, és meg is volt a nyugdíjhoz szükséges negyvenöt éves szolgálati időm, mert a harcihelikopter-pilótaként töltött minden esztendő másfél évnek számított. A fizikai állapotom még akkor is megfelelő volt, azóta is az, de a látásom már nem, multifokális szemüveget viselek. Úgy gondoltam, át kell adnom a helyet a fiatalabbaknak, akiknek mindig igyekeztem továbbadni a tudásomat. Szép volt a búcsúrepülésem Szolnokon, egy óra negyvenhét percet töltöttem a levegőben egy póttartályos géppel. Lezártam vele egy korszakot. Azután második feleségem – aki szintén katona – a NATO-parancsnokságon elnyert egy állást. Négy évet Belgiumban töltöttünk. Harminc esztendeje jól megvagyunk. Megpályáztam Sólyban a polgármesteri posztot. Elsőre nem nyertem el, akkoriban az elődömnek segítettem. Most már hét esztendeje vagyok faluvezető, a második ciklusomat töltöm. Szívesen szervezek olyan programokat is a községben, amelyek a mozgást és kedvenc sportomat, a tájfutást megszerettetik másokkal is. Tizenhat éve mentem nyugdíjba a honvédségtől. Büszke vagyok arra, hogy két volt egykori beosztottam, akinek a kiképzéséért feleltem, már tábornok, öt pedig ezredesként szolgál.