Pillangószárnyakon elrepült egy hónap a nyárból

Június 28.

A magyarok után többnyire a horvátoknak szurkolok, ezért aztán kissé idegesen nézem, amint hosszú ideig nem csinálnak semmit a pályán. Aztán egyszer csak spanyol részről megérkezik a futball történetének egyik legfurcsább öngólja, amiről viszont két óra múlva már senki sem beszél. Mert kikerekedik az egyik legőrültebb meccs, amit valaha láttam. A spanyolok rúgnak még hármat, ezeket viszont már a horvátok kapujába, és ekkor mindenki azt gondolja, hogy finito. Mire a horvátok elkezdenek úgy harcolni, mint utoljára Vukovárnál, és kiegyenlítenek. Hosszabbítás. Ott meg a spanyolok rúgnak még kettőt, 5-3, a horvátok állva halnak meg, de már magam is álldogálok a tévé előtt, ezt nem lehet ülve bírni, pedig semmi közöm mindehhez. Viszont megállapítom, hogy amit a magyarok, a csehek, az osztrákok és a horvátok műveltek ezen az Európa-bajnokságon, az minden tiszteletet meg­érdemel. Éljen a Monarchia! Ha nem verik szét, megnyernénk az Eb-t.

Meg arra is gondolok, hogy ezt a meccset úgysem lehet felülmúlni, ráadásul sem Svájc, sem Franciaország nem tartozik a kedvenceim közé, de azért megnézem az összecsapás elejét. Aztán persze ott ragadtam. A rendes játékidőben itt is 3-3, olyan focival, amelyet igazán szeretek, amikor a játékosok már nem tolódnak fegyelmezetten, mint a droidok, és senkit nem érdekel, hogy mit tákolt össze aznapra a pszichológusokból és részecskefizikusokból álló stáb, csak a játék van. A hosszabbításban sem bírnak egymással, jönnek a tizenegyesek. A svájciak az összeset bevarrják, a franciáknál jön a kissé túldimenzionált Mbappé. Már a mozgásán lehet látni, hogy kihagyja. Így is lesz, mehetnek csomagolni. De előbb még a játékosok családtagjai kis híján kocsmai verekedéssé fokoznak egy szakmai vitát a nézőtéren, ami azért párját ritkítja. És kitűnően rávilágít arra, hogy a franciáknak agyonfizetett sztárjaik ugyan vannak, de csapatuk, az nincs. A fél Balkánt felvonultató sváj­ciaknak ellenben van.

Június 29.

Még mindig foci. A végső esélyesként is emlegetett, végtelenül unalmas angolok simán verik a szétesett, vezér nélküli németeket, még a szimpatikus, ám a labdával csak elvétve találkozó Kane is fejel egy gólt. Így a mi kis halálcsoportunkból továbbjutó három válogatott mindegyike kiesett, ezzel az erővel hagyhattak volna inkább minket is játszani még egy kicsit. Ezen a ponton úgy vélem, hogy az ukrán–svéd már végképp nem érdekel, elmegyek inkább locsolni. Így is teszek, de dolgom végeztével csak belenézek egy kicsit, és aztán persze maradok is. Bolond meccs ez is a javából, az ukránok mennek tovább. Megjósolhatatlan, mi történik a továbbiakban. Az olaszoknak szurkolok, naná, még a gatya is másként áll rajtuk, mint a többieken.

Június 30.

Hopp, tarka pillangószárnyakon elrepült egy hónap a nyárból. Az áprilisi tél és a májusi monszun után irgalmatlan kánikulával és kegyetlen viharokkal. Mindeközben az önfeledten viháncoló tömegeket nézve támad egy kis Covid–19-parám is. Mert ha hozzájuk csapom azt az egy-két millió, bármiféle felelősségtudattól tökéletesen érin­tetlen honfitársamat, akik valami miatt úgy irtóznak az oltástól, mint gyújtogató a vizes szalmától, és akik miatt a nyájimmunitás illúzió maradt, akkor olyan negyedik hullám lesz itt, hogy a fal adja a másikat. Ez pedig azért vérlázító, mert nagyjából olyan, mint amikor egy őrült sort előz az úton, aztán csak megjelenik szemben a pótos IFA és visz magával mindenki mást is a levesbe.

De addig is a heti szabadnapunkon megyünk egy félkört a Balaton körül. A Csobánc lábától indulunk, Várvölgyön nyugtázzuk, hogy a helyi kenyér változatlanul csodás, Keszthelyen egy utcazenész Bachot játszik, miközben a Magyar Konyhát olvasgatom békésen egy árnyas padon, mondhatnánk polgári módon, Fonyódnál pedig megállapítjuk, hogy igaz a kissé piszkálódó mondás, mely szerint a déli part is jó, mert onnan remekül látszik az északi. Valóban különös érzés a szemkápráztatóan gyönyörű türkiz tó fölött átnézni a tanúhegyekre, az otthonunkra. Lellén felszedjük a hetek óta nem látott unokánkat, ez már a mámor kategória, aztán a szinten tartás miatt beülünk Szemesen a Kistücsökbe. A Tücsökről sokszor áradoztam már, a tökéletességük, az arány­érzékük mindig lenyűgöz, valamint persze a káposztás cvekedlijük is. Nem gondolnak túl semmit, egyszerűen remekműveket alkotnak, az pedig megfejthetetlen, hogy az alapító-tulajdonos úr ezekben a nehéz időkben honnan akasztja le a jobbnál jobb fiatal munkatársait.

Aztán komppal át Tihanyba, a humanistáknak igazuk volt, hajózni kell, élni nem, illetve amit látok magam körül, az maga a nagybetűs élet, ha meg kellene határoznom, hogy milyen egy tökéletes nap, hát ilyen. Azért még tetézzük, Zánkánál esti csobbanás a déli széllel érkező hullámokban, a gyereket felemelem a lenyugvó nap felé, és érzem, hogy az ördögtől sem fél.