2021.01.22. 11:00
A kommandós, aki gyűlölte, hogy fél
Lehet valaki nagyon bátor, mégis előfordulhatnak az életében olyan szituációk, amelyekben vissza-visszatérően rettegés tölti el. Rettegés, mégpedig olyasmitől, amitől egyáltalán nem kellene félni. Emlékeznek a sorozatra, Adrian Monkra, a flúgos nyomozóra? Félt a betegségektől, a tejtől, a villámlástól, a pókoktól, a szagoktól és szakálltól is, sőt a fogorvosoktól és a hidaktól. A kényszerei és a több mint 300 fóbiája miatt rémesen idegesítő, mégis szerethető figurát sokan a szívükbe zárták. Dr. Gedeon Zoltán neurulógus, pszichiáter, pszichioterapeuta ezúttal az irracionális, ok nélküli félelmekről osztott meg velünk egy történetet, leszűkítve e bajokat az agorafóbia témakörére.
Forrás: shutterstock
A rettegés
A férfi 192 centiméter magasról nézte hidat. Szíve a torkában dobogott, minden izma megfeszült, és egy semmivel össze nem hasonlítható benső remegést érzett. Tudta, hogy át kell kelnie rajta, de egyelőre el sem tudta képzelni, hogyan. A viadukt, mert valójában a híd egy völgyön ívelt át, 1872 méter hosszú volt. Járművel, ha „nyomja neki”, és nincs semmi ellenállás, alig több mint kilencven másodperc, és mégis, szinte lehetetlennek tűnt. Minden erejét összeszedve farkasszemet nézett a híddal. Ahogy meredten fixálta a jobbra kis ívben elhajló pályát, a szabályosan mellette futó szalagkorlátot, a kép mozogni kezdett. A viadukt hullámzani látszott, itt-ott meg is dőlt, a szalagkorlát pedig mint két satupofa, kezdte összeszorítani az útpályát.
A férfi harminchat éves volt, soha nem hitt a misztikumban, tudta, hogy a félelem kelti az illúziót. Gyűlölte, hogy fél. Kisgyerek korától a félelem elől menekült. Maga sem tudta, miért, de szégyenletesnek tartotta a félelmet. Olvasott róla ugyan, hogy a félelem jó, mert megmenti az embert a veszélytől, a túlélhetetlen kalandoktól, a félelem valójában a túlélés záloga, de nem tudta magát meggyőzni a tétel igazságáról. Nyilván, hogy jobb félni a száguldó vonattól, mint elé állni, de ő mégis sokszor inkább elé állt. Képletesen persze, de a sérülések, amiket szerzett, valóságosak voltak.
Mikor negyedikben nekiment három hetedikes fiúnak, akik elvették a labdáját, véresre verték ugyan, de soha többé nem nyúlt senki ahhoz, ami az övé. Mikor négy emelet magasságba mászott egy macskáért biztosítókötél nélkül, mert az állat már nem tudta tartani magát, vagy amikor elvontatta a polgármester autóját, mert a mozgássérült parkolóban állt, a félelem legyőzését célozta. És ő le is győzte! A férfi eddigi életében mindig le tudta győzni a félelmet, ami magabiztossá tette. Talán ezért ment a TEK-hez.
A Terrorelhárítási Központ megfelelő terep volt. Az Operatív Igazgatóság kötelékében szolgált, ahol szinte kizárólag a fegyveres, szervezett bűnözők ellen vetették be. Többször kitüntette magát bátorságával, kitartásával, szívósságával, de minden előléptetési ajánlatot visszautasított. Jobban érezte magát a BTR-80-as harcjárműben, mint az íróasztalnál. Bevetéseik nagyobbik része titkos volt, de ő gyűjtötte az emlékeket. Volt, hogy rakétával lőtték az albán kábítószercsempészek, vagy közelharcban tettek ártalmatlanná egy fegyverkereskedő csoportot. Igen, ezekre büszke volt. Feszültséget érzett, mert az kell a küzdelemhez, de olyankor soha nem félt.
Most viszont igen. Most fél. Itt van ez a viadukt, és nem mer átmenni rajta. Vajon mi fog történni? Leszakad? Összeroppantja a súly? Szívrohamot kap a közepén? Vagy egyszerűen csak megszűnik létezni? Bármi lehet. Nem tudta. És épp ez volt a legrosszabb, hogy nem tudta. Semmi reális veszélyt nem volt képes meghatározni, csak az érzés volt, hogy itt a vég. Egy ösztön. Egy benső, mindennél erősebb ösztön, az életösztön diktálta: nem hajthat rá a hídra!
Az idő megszűnt létezni, a világ eltávolodott, kimerevedett, nem tudni, mennyi idő telt el így, mikor egy messziről jövő, valószerűtlen hangot vélt hallani:
– Apa, nem megyünk? – A lánya kérdezte, ahogy kicsit félrebillentett fejjel felnézett az apjára. A tizenegy éves kis-nagylány szemében annyi aggódás, bizalom, fel nem tett kérdés tükröződött, hogy a férfi nem hezitálhatott tovább. – Dehogynem, Emikém – mondta –, csak ülj ide mellém, előre, és fogd meg a kezem, jó?
Azzal gázt adott, és összehúzott szemmel, összeszorított foggal, torkában dobogó szívvel, görcsbe rándult gyomorral, szédülve átrobogott a hídon. Hogy mi várta ott? A balatonszárszói leágazó.
Percek teltek el, mire lecsillapodott.
– Apa, éhes vagyok – szólalt meg a lánya, és férfi kínjában felnevetett.
Szűk és zárt helyek
Az agorafóbiások rettegnek minden olyan helytől, ahonnan nem tudnának könnyen elmenekülni. Dr. Gedeon Zoltán elmondta: az agorafóbiás ember félelme mindig irreális, és minden esetben bizonyos helyzetek váltják ki. Az ilyen félelem vegetatív izgalmi tünetekkel jár, akár pánikrohamot is kiválthat. Rendszerint elkerülő magatartást alakít ki: aki a busztól fél, nem száll fel rá, de van olyan agorafóbiás, aki a lakását sem hagyja el. Ha a rettegés eluralkodik, és van ott valaki más is, a félelem csökken, néha meg is szűnik. Jellemzően a nagy áruházakban, tömegben, sorban álláskor, zárt terekben, például moziban (ott is a sor közepén), étteremben, tömegközlekedési eszközön és autópályán tör rá az ilyen betegségben szenvedő emberre az agorafóbia – szóval ott, ahonnan bajos a menekülés. Előfordul azonban, hogy a túl nyitott terek váltják ki a rettegést, a tengerpart vagy a rét.
Élete során a férfiak körülbelül 3, a nők 7 százaléka lesz agorafóbiás. Magyarországon jelenleg a népesség mintegy 1,5 százalékát érinti ez a pszichés probléma, és évente a populáció 0,8 százaléka betegszik meg újonnan. Az agorafóbia félelme, ahogy a fiktív történetben szereplő, viadukttól rettegő férfi esetében is láthattuk, néha, átmenetileg legyőzhető. A gyógyítás már komplexebb folyamat, sokszor pszichoterápiára, máskor gyógyszerre, esetenként mindkettőre szükség van.
