Az ember, aki vagy túráról jön, vagy oda indul

Ezúttal a kellékek nélkül, veszprémi lakásában beszélgetünk. A nappali sarkában azonnal szembe tűnik a számítógép fölötti színpompás tabella. Közelebb lépve megcsodálom az évtizedek alatt gyalogosan megtett több ezer kilométert igazoló tárgyi emlékeket. Legalább ötven körüli a készlet, de Gyula csak a kedvenceket tette ki a tablóra. – Mindegyik kedves, hiszen valamennyihez fűződik élmény, emberi kapcsolat – mondja, majd egy kék színekkel hímzett, hegycsúcsokat ábrázoló textilkitűzőre mutat. Megtudom, ezt 1969-ben, egy angliai túrázás alkalmával kapta. Azokban az években nem volt olyan természetes külföldre utazni. A Magyar Természetjáró Szövetség keretein belül, ajánlásra jutott ki 1969-ben a világtalálkozóra, sportútlevéllel.

– Hihetetlen élmény volt, ahogy a magyar–osztrák határt átléptük, a fűszálak is másként álltak. Egész Nyugat-Európát végigautóztuk, majd a kompozás után Dover fehér sziklapartját megpillantani – gyönyörűséges volt. A windsori hercegi kastély parkjában rendezték meg a találkozót a világ minden tájáról érkezett, körülbelül 30 ezer természetjárónak – emlékszik a több mint ötven évvel ezelőtti élményre.

Peer Gyula Veszprémben született, családja orvosokat, tanárokat adott az országnak.

Szülői indíttatást a természet szeretetéhez az édesapjától kapott, aki a ház körüli portán szívesen kertészkedett, méheket is tartott. Gyula az általános iskolai tanulmányait a mai Padányi elődjeként működő intézményben, a felső tagozatot pedig a zsidó iskolában kezdte. Czibók Istvánné Kati néni itt természetjáró szakkört vezetett, ahová örömmel iratkozott be a kisiskolás. A Lovassy László Gimnáziumban tanára, Kehrer Gyula fertőzte tovább a természet szeretetével. Olyan pedagógusként említi, aki mindig tanított, amikor gyerek volt körülötte. Márpedig voltak bőven, akik megszerették a tájfutást, természetjárást. Vasárnaponként tájfutó versenyekre jártak, Gyula 1961 óta igazolt természetjáró és tájfutó. A barátjával alapították meg a Veszprémi Vörös Meteor természetjáró és tájfutó szakosztályt, ahol a hatvanas évek végéig tevékenykedett, a máig élő Hungária Kupa tájfutó verseny első rendezvényének aktív szervezője, résztvevője volt. Bronz, ezüst jelvényes túravezetői, majd tájfutó versenybírói képesítési vizsgát tett, a 60-as évek végén a Veszprém Városi Természetbarát Szövetség elnökhelyetteseként, mint aktív résztvevő szervezte a város, a megye turistaéletét. Munkája elismeréseként 1972-ben a MTSZ és egy svájci társszerv rendezésében cseretúrára utazhatott Svájcba, a Bernina-Alpokba. Felejthetetlen kaland volt a svájci Morterasch gleccser mentén túrázni.

– Ez az út a magashegyi túrázásról szólt – mutat az ott kapott kitűzőre. – Megmásztunk több, háromezer méter magas csúcsot, szerencsére napfényes, gyönyörű időben.

Amikor körbenéztem a Spitz Samedam 3500 méter magas tetején, beszívtam a hegy levegőjét, és a távolban kristálytisztán megláttam az Alpok vonulatát, akkor értettem meg, miért olyan nagy szenvedély a magashegyi túrázás – mondja a ma már nyugdíjas természetjáró.

Aki a felnőtt életét fogtechnikusként élte, házasságkötése után Budapestre költözött, ezzel teljesen megváltozott az élete. Jöttek a gyerekek, építkezések, így több mint húsz évre kimaradt az életéből a természetjárás, tájfutás. Válása után költözött vissza Veszprémbe, ahol évekig ápolta idős édesanyját. Amikor egyedül maradt, visszatért a régi szenvedélyhez. Először az Építőkhöz igazolt, de rövid idő után átpártolt a Bakony Természetjáró Egyesületbe, 2006-ban. Ahol szívesen fogadták, majd szorgalmát, munkabírását látva vezetőségi tagnak választották.

– Amikor 2010-ben bekerültem az új vezetőségbe, üres kasszával és negyvenegynéhány taggal kezdtük a munkát. Szerencsére kitűnő társakra találtam az elnökségben. Én a szakmai részét – túravezetés, túraszervezés – vittem a feladatoknak, amiben Nász Zoli sokat segített. Zsirai Éva óriásit vállalt a szervezésben, aki szintén társadalmi munkában évtizedek óta viszi az egyesület gazdasági ügyeit, Balázs Feri elnök pedig a vízi túrákat szervezte. Sikerült a fia­talokat is megtalálni, bevonni a szakosztályi életbe. Ma már vízi és kerékpáros túrákat is rendszeresen szervez egyesületünk, és teljesítménytúráink alapján a megye szakosztályainak élére kerültünk – mondja nem kis elégedettséggel.

Eközben folyamatosan képezte magát.

Érdemes minősítést kapott, majd teljesítette az Országos Kék Túra, a Dél Dunántúli Kék Túra, valamint az Alföldi Kék Túra útvonalait.

Ez összesen 2600 kilométer, és a három túra alkotja az országos Kék Kört, amelyen csoportosan vettek részt az egyesületi tagtársakkal. „Nagy szerepe volt abban, hogy a tagság létszáma megháromszorozódott, a túraszervezés, vezetés mellett folyamatosan részt vett az útjelzések újrafestésében is.” Ezt a mondatot Harkai Ferenc egyesületi elnök felterjesztéséből idéztem.

– Titokban zajlott az egész, meglepetésnek szánta a vezetés – mondja Gyula, amint elém teszi az idén kapott országos elismerést tanúsító oklevelet, érmet. Szeptember végén, Dobogókőn vette át a Természetjárás fejlesztéséért érdemérem bronz fokozatát. Aminek szemlélése közben ismét egykori tanára, Kehrer Gyula jut eszébe. – Sokszor állított bennünket a rajtvonalhoz a rá jellemző szavak kíséretében: „Édes gyermekeim, nem azért vagytok itt, hogy sírjatok, vagy a rátok zúduló nehézségekkel foglalkozzatok. Azért vagytok itt, hogy győzzetek!” Az alaposan megtanult leckét nemcsak a sportra, a hegycsúcsokra vonatkoztatta. Megtanult az élet minden területén – győzni…